Szoó Virág - Nyaralás
Szoó VirágNyaralás Az autó előre,gondolataim kerekei visszafelé gurulnakaz otthonhagyottakhoz:szomorú gyermekekhez,akik sosem hagyják el szegényesfalujukat, tanyájukatnem száz évvel ezelőttiek ők, hanemmai nyomorultak.Szinte látom a szemek tágulását,ahogy a mellettünk elsuhanó tájbangyönyörködnének.Lelkes kiáltások: „Odanézz!”Csak a zene szól.Legyintek:nincsenek itt, nem lehetnek…Fiamra nézek lopva hátra,s eszembe jut, azt mondta:„Anya, te túl sokat foglalkozolmásokkal!”Pedig nem. Sajnos nem.A gondolatoknál, az együttérzésnéltovább ritkán jutok.Most utazunk, hát örülnöm kellene!Napfény vár,homokos part,pihenés,tengervíz,amely tán kimossa belőlemegész éves aggodalmaimat…És megígérem az otthagyottaknak,hogy miattuk is jól fogommagam érezni.Mert szemétség, hogy aki teheti,az nem örül! A Dóm lenyűgöz.Nem úgy, mint Firenzében,ahol a kőberakások gazdagsága,a kis utcák közöttdöbbenetként magasodó kupola tette.Milánó aprólékos,műgonddal megszobort alakjaiőrzik a gótikus falakat, íveket.Hány tehetséges emberéletét követelte ez azIsten dicsőségét hirdető emlékmű?(A fiam a fejét fogja,hogy ilyesmik jutnak eszembe)Fenn a tetőn testvérrel találkozom:a falban egy nőalak állkönyvvel kezében,megölelném, de magasan van,így csak integetek neki,s lefényképezem. Az étteremkeresés feszültsége,a bizonytalanság,hogy jól választunk-e majd,eleinte kisördögként ül a vállunkon.Leginkább fiam fülét harapdálja:„hátha nem találtok jót,hátha nem időben,hátha éhen kell halniItália ízeit meg sem érezve…” A pincér kabátján kis névtábla:Antonio.A rendelést felveszi(kivételesen tud angolul),aztán kedélyesen megszólal:„igen, igen”,mert ennyiből felismerte:magyarok vagyunk.A canneloni remek,Antonio barátságos,az eső utáni Milánófényeivel búcsúzik tőlünk. Tengerre néző szálloda,a parton sűrű napernyősorok,Thomas Mann utca…(tudom, ez csak nekem jelent valamit)A tányéron óriásgarnélákmutogatják ollóikat.A szomszéd asztaltól,vacsorájuk végeztével hozzám fordulaz idős asszony,próbálom megérteni, amit olaszul mond:„lingua”…mondom: „Ungherese”Két tenyerébe fogja arcom,és dicsér, érzem:„mamma”, „famiglia”…ennyit vélek érteni.Próbálom egy szóba sűríteni:jólesik. A tengervíz is.Nagyokat sóhajtok úszás közbena csodálat, a hála, az örömtetejére fekszem,s csukott szemmelnézem a napot. Labdázunk.Öten, talán utoljára…Nem készülhet róla fénykép,hiszen mind a kék pöttyösre figyelünk.Az emlék megőrzéséhez perszenem kell mindig fotó. Olvasok.Atomrobbanás utáni utópiát.Nem annyira szívderítő,de én végülis szeretek gondolkodni,s most, hogy máson nem kell,Malevil körül jártatomagy- és érzelemtekervényeim. Ahogy a napok telnek,kilazul minden izület, görcsös érzelem.Szokások alakulnak ki:reggeli a szokott időben,„Tre capuccino, e una icetea”a vízre néző kisasztalnál,labda-úszás-napágy háromszögébeillesztett napközben,délután a San Francescoidős pincére hozza a piadinéket,este megtisztulva, egyre barnábbanülünk be valahová, aztánsétálunk a kisvárosban. A búcsú nem fáj.A tengerölelés hiányozni fog,de vár az életem,a mindennapi, a sajátom. A hosszú út visszafelé más.Vihar kísér minket,mely elcsendesedik, mirehazaérünk. Jó itthon.