Szoó VirágMúlnia kell Fullad a lég, ma a könny ölel át,mossa a fájdalom átka nyomát.Nincs feledés, csakis elfogadás,nappali félelem, éjjeli láz. Múlnia kell, hisz a ritmus a rend,nincs csupa "lent" makacsul jön a "fent",Bánatalázva vitázik a Nap,érveivel a szemembe kacag. Látja: szorongatom árva sebem,szárnyaszegett kicsi szív-verebem.Csalja dalával: „A lég tere vár!Tedd le a sóhajod és gyere már!” Röppen az én eleven madaram,hívja az illat, az élet, a hang,illan a dallama, zeng a tavasz,hallgatok, álmodok új-ugyanazt! Kép: Szoó Virág
Szoó Virág Nem mások (A mai fiatalokról 2019-ben)Kezükben állandósul valóságuk, mely érintésre változik folyvást, zsebükben bármikor előkapható gyűrött szemtelenség fosztja a varrást, ruháik szégyellnivaló rongyok, gatyájuk kilóg deréktájon, felül, sminkjük erősebb az önbizalmuknál, hajuk színeváltozásban sötétre derül az önismereti folyamatban elakadva, mert akarnak lenni valakik, átlagon felül, vagy mert pont nem akarnak lenni senkik, de azt nagyon! „Mások!” – mondja a vaskalap alatt tökéletesre fésült viselkedéssel kérkedő, múltsóhajtó értetlen mind, ki tekintélyt hazudva érvel. Nem mások. Ők is mohón kapnak az őszinteség után, tiszteletóhajtón provokálnak, látszólagássák az árkot,kizökkentő pimaszsággal dobálóznak, hogy tapintatlanul tapinthassák benned a biztonságot.Kép: Szoó Virág
Szoó VirágNem vigaszTudom, hogy nyolcvan év szép kor.Tudom, hogy ez az élet rendje.Tudom, a test csak szürke por.Tudom, én voltam sors kegyeltje.Tudom, az idő gyógyít mindent,Tudom, az élet megy tovább.Csak azt nem tudom, hol keressemaz Édesapám mosolyát. Tudom, hogy eljött az idő.Tudom, emléke mindig itt lesz,Tudom, a könnyem érthető,Tudom, mindenki együttérez.Tudom, a születés halálos,Tudom, hogy én is elmegyek,Csak azt nem tudom, addig már mosthiányában mivé leszek. Tudom, békében távozott.Tudom, hogy el kell ezt fogadni,Tudom, természetes dolog.Tudom, nem lehet változtatni,Tudom, tovább kell egyszer lépni,Tudom, így nem csak én jártam.Csak azt nem tudom, hogy kell élniegy összeomlott világban. Mindent tudok: csupán haláliglehet a létezés igaz.Csak azt nem tudom, miért fáj így,s e tudás miért nem vigasz. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágNincsidőNincs idő az érzelemrefutni kell a perc utánkéz lekötve szív kimetszvegázol át a lét magánnincs idő a gondolatraelfelejtve büszke célólombábu-láb dagadvafél az ész és lóg a bélnincs idő csak nincsidőmrevágy legyintve félreállseb tapad a múlt örömrenyíllövésnyit szúr a vállkapkodón a szó lihegvekényszerlépteket követőszi lombról énekelnes érzi most ezt nem lehetálruhát akaszt magáraszétesőn a pillanatúgy tesz mintha lenne nálaész erő és akarat óra cseng a reggel ébredfog hegyére vár a mérgedfej veszítve szűk a látköriránytalanság mi rád törkészülésre nincs idő hátrögtönözni készt a korlátnincs idő ma sírni-fájnigyászbaérezőn megállninincs idő egy vállba bújnivilág fájdalmát zokogninincs dalolni nincs megélnivagy legalább elmesélnimenni kell dologba fognifáradtságról nem nyafognikötelezve elintézninem feledni nem cserélnisemmi fontost nem kímélvevérző napot lökni félrevidám virág illatszínétgyermekélet napi hírét… nincs kész semmi de a váll melegszikbarna haj színezi a fehér blúztahogy a fejecske mozdula gallérszándékú karral együttlassul a lélegzetölelni kell ma. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágA belvárostól a lakótelepigVége van. Nem volt más ez, csak egy évad:két közönségnek egy-egy félórás tükör.Volt páratelt szem, felívelő szájszél,s egy nyomasztó, közös mélysötét gödör.Most viszik nehéz szembesülésük fényét,az érzéseket a gondolatok belepik,s én sétálok, ahogy százezerszer régena belvárostól a lakótelepig. Már lassan vesztik színüket a lombok,felejtik a zöld többszáz árnyalatát,nem tűnnek fel az eltaposott csikkek,s az alkony százszorszép-pöttyöket se lát.Sejtelmes-nyugodt szürkeség a léptem,a szellők a gyermekkoromat lengetik,s én álmodozom, ahogy százezerszer régena belvárostól a lakótelepig. Szerelmek csendje reszket a bokorban,mit kivágtak, s helyén parkol a gyors idő,egykor vitázó nevetéstől hangos járdánkoppan a rég elvesztett dobverő.Szemben, a buszmegállóban egy néniszárnyakra vár, mik hazáig viszik,én gyalogolok, ahogy százezerszer régena belvárostól a lakótelepig. Jönnek a bamba, nosztalgikus képek:itt fagyizó volt, ott kert, amott csak fű,felirat feszül a villasor omló falán:„Eladó”. Itt ez a múlt nem túl népszerű.Az iskolaudvarról jól látszik a pálya:a tornadresszek a kendőt lengetik,s én emlékezem, mint százezerszer régena belvárostól a lakótelepig. Egy ablakban keresem a bordó függönyt:ott lakott egykor egy kiskorú érzelem,beszélgetek a paddal, amelyik látta:vártam a buszon, hogy együtt jöjjön velem.Fölbontott járda durva göröngye szólít:Aki nem figyel itt, az könnyen elesik!Botladozom, ahogy százezerszer régena belvárostól a lakótelepig. A sövény alatt rigó keresgél, s bátranszinte a lábam alá ugrik hirtelen,motorbőgés riasztja végre szárnyra,ahogy a lombba bújik, szemmel követem.„Szekcionált garázskapu” villan„Pékség nyitva”, ha a vándor megéhezik,s én nézelődöm, ahogy százezerszer régena belvárostól a lakótelepig. A zsiráfnyakú lámpák kérdik a fákat,milyen dallam, ami alattuk elsuhan.Fekete levelek szűrnek fényt az útra,egyszerre dúdol ki volt, ki lesz, s ki van.Az utolsó ház, a várakozó erkélyinteget, látva: ismerős közeledik,s én hazavágyom, mint százezerszer régenúton a belvárostól a lakótelepig. Kép: Időkép
Szoó VirágMegint? Fejét lehajtja,ki mindig büszke voltnem védekezik,de elfogy, mint a Hold,szava sem marad,minek emelné fel,hisz, kik vádolják,ésszel nem érik el,rágalomzáporhull tisztes fejére,szomorúan néz:no lám csak, hát épp te!de nem válaszol,nem bólint, s nem tagad,tudja, elméjebezárva is szabad. Kép: http://kepek.4ever.eu/egyeb/szemuveg-203167
Szoó VirágJátékterem Az éji csend utcát seper,egy lélek tétovázik,villódzó fény csáberejehúzza egy furcsa házig. Időtlenségben lépeget,már közelebbről nézi:nincs villanás, mi vonzza őt,nincs szín, mi megigézi. A szürkén hallgató falakárnymintát sem mutatnak,titok sejtése ez csupán:azok ott benn mulatnak. A függönyök lágy szirmaikacér-buján lebegnek,de nem engednek belátástvilágvágyó szemeknek. Még ácsorog, még kinn szorongdidergő álmodásban,egyszerre ajtót tár a ház,s belép élőre váltan. „A Nagy Játékos üdvözöl!Az érkezésed vártam.Remélem, asztalaimmalízlésed eltaláltam! Az elsőnél már nyertél iskét szülőt kéz a kézben,hogy együtt maradjanak ők,még azt is elintéztem. Nagy tanulság, hogy végignézheted,a kitartás jutalmát:távolodva, sértődötten,de hajtják egymás malmát. Nézz szét a többi asztalnál:ez testvérszerző tábla,ahányat dobsz a kockával,épp annyi jön világra. Ott kártya vár, csak húznod kell,a tehetséglapokból,lehet többet, bár erre ittszinte senki sem gondol.” Az ámulat, a kábulata zsongás úgy dobálja,mint szélvihar a tollpihét,egy perc nyugalmát várja, de élni kell és játszani,alkalmazkodni vágyik,ám alig lát át egy szabályt,már lesz helyette másik. Itt nyer, amott pedig veszít,ahogy a kocka fordul,az utolsó teremben ül,s belső harangja kondul. „Nagy Játékos! Egy percet még!Csak most érzem, mily jó itt!Ki annyit tapasztal, mint én,tudom, világot hódít, de nem, hogy hatalmas legyen,vagy leigázzon bárkit,hanem bölcsen irányít majd,hisz békességet áhít! Hadd kezdjek új játékba még,mindent másképp csinálva,jól átgondoltan, józanulmég lehetőség várna jobbnak lenni, értékelniminden kis apróságot!Csak egy zsetont! Csak egy napot!Ígérem, meg nem bánod!” Nincs válasz. Elhal a zsivaj,utolszor hull a kocka,nem koppan, csak belezuhana szürke utcaporba. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágAkarsz-e pimasz lenni?(Kosztolányi után szabadon) Szemtelen kölyök, mondd, akarsz-e lenni?Akarsz-e folyton bátran játszani?akarsz igaztalannal szembe menni,felnőtt fejjel kamasznak látszani?komolyság helyett mindent kinevetni,pimasz grimasszal nyelvet nyújtani,tiltott parkokban fűbe heveredni,s kacagva az égig felugrani?Akarsz-e bántani mindent, mi hazug,vagy képmutató, álnok s ostoba,lehet-e véled vicces kaland az út,akarsz-e lenni dacnak ostora?Akarsz-e, mondd, magadon is nevetni,ha gyarló voltál, s hibáztál talán,fel tudsz-e porból hahotázva kelni,tegnapi magad otthagyva lazán?Akarsz-e olyanokkal találkozni,kik nem hízelegnek majd édesen,kik nem akarnak sosem visszakozni,ha egyszer már kimondták élesen:„a szabályokhoz ragaszkodni nem kell,a változatlanság-mítosz hamis,az egyetlen mérték csupán az Ember,ezt védi-óvja pimaszságom is!” Kép: Szoó Virág
Szoó VirágÉszrevettem,hogy tudok vízen járni,és rájöttem, hogy ez nem is csoda,képesség inkább, részemről taláncsak állapotnyi idő korszaka.Mostanában csak lépegetek halkana hullámtalan, szürke felszínenérzéstelenítve nézem a tükröm,s hogy alattam nincs mélység, elhiszem.A lábamat nyaló váratlan habokszárazon hagynak, érdektelenül.Nem merülök, és nem gondolok arra,milyen, ha a hullám nyakamra ül,s pillanatnyi magamnak megengedem,hogy megmártóztassa szikkadt szívét.Nem félek kapálózó fulladástól,nem vágyom gyűrött, könnyű semmikéntlebegni, úszni, és lubickolni sem,a felfröccsenő múlt nem érdekel,s vállat rándítok, ha a jövő rám szól.Csak azt nem tudom, erre ki felel: Vajon a mélységtől el én zárkóztam,vagy a mélység zárkózott tőlem el? Kép: Szoó Virág
Szoó VirágMúlnia kell Fullad a lég, ma a könny ölel át,mossa a fájdalom átka nyomát.Nincs feledés, csakis elfogadás,nappali félelem, éjjeli láz. Múlnia kell, hisz a ritmus a rend,nincs csupa "lent" makacsul jön a "fent",Bánatalázva vitázik a Nap,érveivel a szemembe kacag. Látja: szorongatom árva sebem,szárnyaszegett kicsi szív-verebem.Csalja dalával: „A lég tere vár!Tedd le a sóhajod és gyere már!” Röppen az én eleven madaram,hívja az illat, az élet, a hang,illan a dallama, zeng a tavasz,hallgatok, álmodok új-ugyanazt! Kép: Szoó Virág
Szoó VirágÁlmodozom A szoba kitárulkozva várja,mint mindig,hogy otthonommá fogadjam,a falfehér szürkeségű árvadélutánbeköltözik lomhán, lassan. Lámpakattintásnyi változás kell,sárga fény,s lágy radiátormelegség,az üldögélő lustaság átver,azt mondja:„most úgysincs dolgod, ne menj még!” Az asztalfeketeség tükrözia lámpát,mely belekacsint pajkosat,a falon kis repedés üldözikacéranaz ottfelejtett pókokat. Magányom vára ez a nappalitúl gyakran,pedig sok családalkalommegosztására épült, hallaniemlékétnevetésnek… álmodozom… Kép: Szoó Virág
Szoó VirágNem vigasz Tudom, hogy nyolcvan év szép kor.Tudom, hogy ez az élet rendje.Tudom, a test csak szürke por.Tudom, én voltam sors kegyeltje.Tudom, az idő gyógyít mindent,Tudom, az élet megy tovább.Csak azt nem tudom, hol keressemaz Édesapám mosolyát. Tudom, hogy eljött az idő.Tudom, emléke mindig itt lesz,Tudom, a könnyem érthető,Tudom, mindenki együttérez.Tudom, a születés halálos,Tudom, hogy én is elmegyek,Csak azt nem tudom, addig már mosthiányában mivé leszek. Tudom, békében távozott.Tudom, hogy el kell ezt fogadni,Tudom, természetes dolog.Tudom, nem lehet változtatni,Tudom, tovább kell egyszer lépni,Tudom, így nem csak én jártam.Csak azt nem tudom, hogy kell élniegy összeomlott világban. Mindent tudok: csupán haláliglehet a létezés igaz.Csak azt nem tudom, miért fáj így,s e tudás miért nem vigasz. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágNincsidő Nincs idő az érzelemrefutni kell a perc utánkéz lekötve szív kimetszvegázol át a lét magánnincs idő a gondolatraelfelejtve büszke célólombábu-láb dagadvafél az ész és lóg a bélnincs idő csak nincsidőmrevágy legyintve félreállseb tapad a múlt örömrenyíllövésnyit szúr a vállkapkodón a szó lihegvekényszerlépteket követőszi lombról énekelnes érzi most ezt nem lehetálruhát akaszt magáraszétesőn a pillanatúgy tesz mintha lenne nálaész erő és akarat óra cseng a reggel ébredfog hegyére vár a mérgedfej veszítve szűk a látköriránytalanság mi rád törkészülésre nincs idő hátrögtönözni készt a korlátnincs idő ma sírni-fájnigyászbaérezőn megállninincs idő egy vállba bújnivilág fájdalmát zokogninincs dalolni nincs megélnivagy legalább elmesélnimenni kell dologba fognifáradtságról nem nyafognikötelezve elintézninem feledni nem cserélnisemmi fontost nem kímélvevérző napot lökni félrevidám virág illatszínétgyermekélet napi hírét… nincs kész semmi de a váll melegszikbarna haj színezi a fehér blúztahogy a fejecske mozdula gallérszándékú karral együttlassul a lélegzetölelni kell ma. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágA belvárostól a lakótelepig Vége van. Nem volt más ez, csak egy évad:két közönségnek egy-egy félórás tükör.Volt páratelt szem, felívelő szájszél,s egy nyomasztó, közös mélysötét gödör.Most viszik nehéz szembesülésük fényét,az érzéseket a gondolatok belepik,s én sétálok, ahogy százezerszer régena belvárostól a lakótelepig. Már lassan vesztik színüket a lombok,felejtik a zöld többszáz árnyalatát,nem tűnnek fel az eltaposott csikkek,s az alkony százszorszép-pöttyöket se lát.Sejtelmes-nyugodt szürkeség a léptem,a szellők a gyermekkoromat lengetik,s én álmodozom, ahogy százezerszer régena belvárostól a lakótelepig. Szerelmek csendje reszket a bokorban,mit kivágtak, s helyén parkol a gyors idő,egykor vitázó nevetéstől hangos járdánkoppan a rég elvesztett dobverő.Szemben, a buszmegállóban egy néniszárnyakra vár, mik hazáig viszik,én gyalogolok, ahogy százezerszer régena belvárostól a lakótelepig. Jönnek a bamba, nosztalgikus képek:itt fagyizó volt, ott kert, amott csak fű,felirat feszül a villasor omló falán:„Eladó”. Itt ez a múlt nem túl népszerű.Az iskolaudvarról jól látszik a pálya:a tornadresszek a kendőt lengetik,s én emlékezem, mint százezerszer régena belvárostól a lakótelepig. Egy ablakban keresem a bordó függönyt:ott lakott egykor egy kiskorú érzelem,beszélgetek a paddal, amelyik látta:vártam a buszon, hogy együtt jöjjön velem.Fölbontott járda durva göröngye szólít:Aki nem figyel itt, az könnyen elesik!Botladozom, ahogy százezerszer régena belvárostól a lakótelepig. A sövény alatt rigó keresgél, s bátranszinte a lábam alá ugrik hirtelen,motorbőgés riasztja végre szárnyra,ahogy a lombba bújik, szemmel követem.„Szekcionált garázskapu” villan„Pékség nyitva”, ha a vándor megéhezik,s én nézelődöm, ahogy százezerszer régena belvárostól a lakótelepig. A zsiráfnyakú lámpák kérdik a fákat,milyen dallam, ami alattuk elsuhan.Fekete levelek szűrnek fényt az útra,egyszerre dúdol ki volt, ki lesz, s ki van.Az utolsó ház, a várakozó erkélyinteget, látva: ismerős közeledik,s én hazavágyom, mint százezerszer régenúton a belvárostól a lakótelepig. Kép: Időkép
Szoó VirágMegint? Fejét lehajtja,ki mindig büszke voltnem védekezik,de elfogy, mint a Hold,szava sem marad,minek emelné fel,hisz, kik vádolják,ésszel nem érik el,rágalomzáporhull tisztes fejére,szomorúan néz:no lám csak, hát épp te!de nem válaszol,nem bólint, s nem tagad,tudja, elméjebezárva is szabad. Kép: 
Szoó VirágJátékterem Az éji csend utcát seper,egy lélek tétovázik,villódzó fény csáberejehúzza egy furcsa házig. Időtlenségben lépeget,már közelebbről nézi:nincs villanás, mi vonzza őt,nincs szín, mi megigézi. A szürkén hallgató falakárnymintát sem mutatnak,titok sejtése ez csupán:azok ott benn mulatnak. A függönyök lágy szirmaikacér-buján lebegnek,de nem engednek belátástvilágvágyó szemeknek. Még ácsorog, még kinn szorongdidergő álmodásban,egyszerre ajtót tár a ház,s belép élőre váltan. „A Nagy Játékos üdvözöl!Az érkezésed vártam.Remélem, asztalaimmalízlésed eltaláltam! Az elsőnél már nyertél iskét szülőt kéz a kézben,hogy együtt maradjanak ők,még azt is elintéztem. Nagy tanulság, hogy végignézheted,a kitartás jutalmát:távolodva, sértődötten,de hajtják egymás malmát. Nézz szét a többi asztalnál:ez testvérszerző tábla,ahányat dobsz a kockával,épp annyi jön világra. Ott kártya vár, csak húznod kell,a tehetséglapokból,lehet többet, bár erre ittszinte senki sem gondol.” Az ámulat, a kábulata zsongás úgy dobálja,mint szélvihar a tollpihét,egy perc nyugalmát várja, de élni kell és játszani,alkalmazkodni vágyik,ám alig lát át egy szabályt,már lesz helyette másik. Itt nyer, amott pedig veszít,ahogy a kocka fordul,az utolsó teremben ül,s belső harangja kondul. „Nagy Játékos! Egy percet még!Csak most érzem, mily jó itt!Ki annyit tapasztal, mint én,tudom, világot hódít, de nem, hogy hatalmas legyen,vagy leigázzon bárkit,hanem bölcsen irányít majd,hisz békességet áhít! Hadd kezdjek új játékba még,mindent másképp csinálva,jól átgondoltan, józanulmég lehetőség várna jobbnak lenni, értékelniminden kis apróságot!Csak egy zsetont! Csak egy napot!Ígérem, meg nem bánod!” Nincs válasz. Elhal a zsivaj,utolszor hull a kocka,nem koppan, csak belezuhana szürke utcaporba. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágAkarsz-e pimasz lenni?(Kosztolányi után szabadon) Szemtelen kölyök, mondd, akarsz-e lenni?Akarsz-e folyton bátran játszani?akarsz igaztalannal szembe menni,felnőtt fejjel kamasznak látszani?komolyság helyett mindent kinevetni,pimasz grimasszal nyelvet nyújtani,tiltott parkokban fűbe heveredni,s kacagva az égig felugrani?Akarsz-e bántani mindent, mi hazug,vagy képmutató, álnok s ostoba,lehet-e véled vicces kaland az út,akarsz-e lenni dacnak ostora?Akarsz-e, mondd, magadon is nevetni,ha gyarló voltál, s hibáztál talán,fel tudsz-e porból hahotázva kelni,tegnapi magad otthagyva lazán?Akarsz-e olyanokkal találkozni,kik nem hízelegnek majd édesen,kik nem akarnak sosem visszakozni,ha egyszer már kimondták élesen:„a szabályokhoz ragaszkodni nem kell,a változatlanság-mítosz hamis,az egyetlen mérték csupán az Ember,ezt védi-óvja pimaszságom is!” Kép: Szoó Virág
Szoó VirágÉszrevettem, hogy tudok vízen járni,és rájöttem, hogy ez nem is csoda,képesség inkább, részemről taláncsak állapotnyi idő korszaka.Mostanában csak lépegetek halkana hullámtalan, szürke felszínenérzéstelenítve nézem a tükröm,s hogy alattam nincs mélység, elhiszem.A lábamat nyaló váratlan habokszárazon hagynak, érdektelenül.Nem merülök, és nem gondolok arra,milyen, ha a hullám nyakamra ül,s pillanatnyi magamnak megengedem,hogy megmártóztassa szikkadt szívét.Nem félek kapálózó fulladástól,nem vágyom gyűrött, könnyű semmikéntlebegni, úszni, és lubickolni sem,a felfröccsenő múlt nem érdekel,s vállat rándítok, ha a jövő rám szól.Csak azt nem tudom, erre ki felel: Vajon a mélységtől el én zárkóztam,vagy a mélység zárkózott tőlem el? Kép: Szoó Virág