Vasárnap Délután A szobából köhögés hallatszik. Száraz, ugatós. A Kislány az. Öt napja, egy nappal a 11. születésnapja után gyulladt be a torka, aztán jött a menetrendszerinti nátha, az asztmatikus köhögés, a láz és aztán a lassú javulás, a végre felszakadó, hurutos köhögés tegnap, de ma megint ugat, még ha nem is állandóan.- A barackot elfelejtettem. Anya, segítesz berakni?A Nagylány pakol. Megy vissza a kollégiumba. A bőrönd már tele, a kisebb táskába akarnak még beférni a hideg vagy langyosra hűtött meleg ételek. Segítek, bezacskózom a már dobozban várakozó csirkecombokat, a főtt krumplit. Nem is te pakolsz, hanem édesanyád. Mindent alaposan becsomagol újságpapírba, aztán zacskóba, ha kell, kétszer is. Befőttes gumival lezárja, és eléd teszi az étkezőasztalra, te pedig lesüllyeszted a hátizsák aljába, ruhákba bugyolálod a befőttes üvegben jól lezárt levest, meg a mézet a gyógyteákhoz. Nekem is fáj egy kicsit a torkom. A kamillát kortyolgatom a zacskózizegés szólamai között, és sajnálkozom, hogy nem minden fért bele a hétvégébe, amit terveztünk. De sajnos a hét sem úgy alakult, mint ahogy illett volna. - Látod, kislányom, hogy nézek ki?Döbbenten nézted anyósod arcát, aki a maga 79 évével, botjával és kis kerekes bevásárló kocsijával szállt fel a buszra, de leszállás helyett leesett. A szeme alatt hatalmas véraláfutások, mellette horzsolás, az orra bedagadva, a homlokán kisebb vágott seb, és ez mind ott fekszik a sürgősségi osztály fekvőbeteg várójában egy magas, gurulós ágyon.- De milyen rendes volt mindenki! Jöttek a fiatalok, adtak zsebkendőt, kérdezték, miben segíthetnek, aztán volt ott egy asszony, az mindjárt hívta a mentőket, neki köszönhetem, hogy most itt vagyok. De jól vagyok, csak egy kicsit a kisujjam fáj, az valószínűleg eltörött. Félretolva, tulajdonképpen az útban állt a lefékezett ágy. A függönyökkel három részre osztott váróban teltház volt. Fel is készültél rá, hogy sokat kell majd várni.- Menj ám csak haza a kislányhoz, én elleszek itt egyedül.- Dehogy megyek! Ha hosszan kell várakozni, biztosan kell majd segítség, meg legalább beszélgetünk.- De biztosan sok dolgod van!- Most nincs fontosabb dolgom, mint hogy itt legyek Anyukával. - Anya, a környezetet nem fogom tudni megtanulni. Még annyi házi van!- Akkor majd szólsz a tanár néninek, hogy még nem sikerült mindent pótolnod.- De mi lesz, ha kihív felelni, és én nem tudok semmit, és egyest kapok? – a Kislány hangja már sírásba fordult.- Akkor sincs semmi baj, majd kijavítod, de biztosan meg fogja érteni, ha szólsz neki. Nem kell ilyesmiért előre félni. Ezek mind olyan bajok, amik elmúlnak. Egy óra múlt el, amikor már harmadszor bróbáltál egy nővért megszólítani, hogy egyáltalán leszállhat-e anyósod az ágyról, hogy WC-re mehessen.- Azt mondták, nem szabad leszállni, aztán majd rám szólnak!- De ha egyszer menni kell… majd én segítek!- Azért csak kérdezz meg valakit. Egy kis nővér, mielőtt jöttél, azt ígérte, hogy mindjárt segít.- Ennek háromnegyed órája! Alig látok nővért, és az is mind elfoglalt és rohan, aki véletlenül erre vetődik.Végre a harmadik megszólított nem azt válaszolta, hogy ő nem tudja, hogy a néni fölkelhet-e, hanem ággyal együtt eltolta Anyukát egy mellékhelyiségig. Viiszaérve már volt hely az operettszínpad jellegű szép zöld függönyök között. Odakinn ömlik eső. Ahogy a kezemet mosom az ételek bepakolása után, a tükörbe pillantok. Az arcom nyúzott, a hajam csapzott. - Milyen jó, hogy tegnap elmentem fodrászhoz! Most nem tudnék…- És így legalább legfényesebb pompájában jelenhet meg Anyuka az orvosok-nővérek előtt! Akár bálba is mehetne… Nevetgéltetek. Tulajdonképpen ezért jöttél be. Hogy eltereld a figyelmét, hogy megkönnyítsd neki a várakozás óráit, és persze hogy a férjed nyugodtan mehessen a tanácskozásra, amin ott kellett lennie. Tudtad, ha te nem jössz be, ő fogja lemondani a kötelezettségeit.A kislány születésnapja persze így másmilyenre sikerült, mint gondoltad. De legalább együtt ebédeltetek, sétáltatok, és csak a játékbolti nézelődés közben jött a telefon, fél négy körül:- Itt vagyok a sürgősségin, de nincs nagy baj! Ne ijedj meg! A kislány összerezzent, ahogy váratlanul és hangtalanul megjelenek a nappali ajtajában.- Haladsz, kincsem?- Jaj, Anya! Úgy megijesztettél. Hát, a matek egy része megvan, meg a magyar, de a törit még egyáltalán nem csináltam meg.- Jól van, csak folytasd, aztán amit nem sikerül ma, azt bepótolod később.- Ha lenne még egy napom, akkor mindent be tudnék fejezni…- Persze! De akkor hozzájönne még a holnapi is! Nem! Holnap szépen elmész iskolába.- De Anyaaaa…Nem tehetek róla, ettől rosszul vagyok. Ezt a könyörgést, siránkozást, nyafogást egyik nagyobb gyermekem sem használta fegyverként. De a Kislány gyakran próbálkozott: „De anyaaa” ha csak meghallom, már menekülési kényszerem van.- Mondtam: holnap iskola.Még egy kis lelkiismeret-furdaláskeltő köhögésroham, hogy „látod, nem is vagyok én még jól”, aztán feladja a kis primadonna. Úgy tűnik, nincs kinek játszani. Az operettfüggönyök között hosszú órákon keresztül nem történt semmi. Senkit nem hívtak be, nem vittek el, nem kezeltek, nem kérdeztek.- El kellett volna hoznom a laptopomat, és akkor gépelhettem volna Anyuka receptjeit tovább.- Akkor lehet, hogy az idegosztályra vittek volna…- De az is lehet, hogy idecsábítottunk volna egy-két nővért, akik követelték volna a jó kis süteményrecepteket…Örültél, hogy itt vagy. Hogy beszélgettek, nevetgéltek. A receptgépelést is ezért találtad ki, hogy érezze, hogy szükség van Rá, a süteménycsodáira, amikor a korábbi csuklótörése miatt már nem tudja mindet elkészíteni.Háromszor kísérted el WC-re, amit ő maga sem értett, hiszen alig ivott egész nap. Beléd karolva lépegetett „fürgén”, és hálás volt. A szomszéd függönyt elhúzták, mert ott valaki, aki nem kapott segítséget, összepisilte magát. Hiába szólt előtte ő is többször, nem volt, aki segítsen neki. Most jöttek, elhúzták a függönyt és valamibe átöltöztették.Egy másik sérültet a rendelő ajtajához toltak, szólt a betegszállító, hogy hányingere van, de a következő pillanatban már csapódott a padlón és a falon a gyomrának tartalma. Akkor eltolták onnan.Egy nővér, aki az előbb még parancsokat osztogató kapitánynak tűnt („Csak egy hozzátartozó maradhat a beteggel, a többiek azonnal hagyják el a várót!”), most fertőtlenítővel fujkálta a kisebb mocsokfoltokat, a nagyobbra pedig egy lepedőt dobott.- Miért nem hívsz takarítót? - Mert az ilyenre, ami fertőzésveszélyes, azt mondják, hogy nem az ő dolguk…Egy kórházban??? – gondolkodtál el. - Az a szegény gyerek már egy fél órája sír. Vajon mi baja lehet?- Anyósod jobban aggódott a hosszú ideje egy távolabbi kórteremből hallatszó vígasztalan gyereksírás miatt, mint amiatt, hogy vele mi lesz. - Az ember sose hagyja el magát! – mondta most is. És ő nem is hagyta el magát. Nem jajgatott, csak időnként megmutatta egyre nagyobbra dagadt kisujját, ami „kissé feszült”, és türelmesen várt. - Szia! Köszi mindent!- Szia Csillagom! Üzenj, ha megérkeztél!Még egy ölelés, aztán az apataxi elindul az állomásra.- Hogy állsz?- Már csak a töri van hátra. Majdnem négy óra telt el azóta, hogy behozták a mentők, amikor végre megvizsgálta egy orvos. Innentől kezdve már szinte „pörögtek az események”, hiszen alig egy-egy félórát kellett a röntgenre, a CT-re várni, és az eredmény is egy röpke óra múlva megvolt!Addigra odaért a férjed, aki bement, amikor a diagnózist közölték a „Mamival”, ahogy a gyerekeid hívják: a kisujj eltörött, az orr nem, de benn tartják éjszakára megfigyelésre.- Menj haza nyugodtan! Én itt maradok, amíg kell.- Csak odamegyek elköszönni – mert nem tolták ki a váróba, hanem a rendelő kis folyosóján feküdt egyedül, és a gipszelésre várt. - Elmegyek, Anyuka!- Jól van, menj csak, a kislány már biztosan vár. Szegénykémnek milyen lett a születésnapja!- Lehet, hogy már le is feküdt. Tíz óra van.- Biztosan megvár!Nézted a csupa seb arcát. Láttad, hogy most kissé megtört. Nem számított rá, hogy benn tartják. Eddig biztos volt benne, hogy a hosszú várakozás után hazamehet. - De kibírom ám! – bár a szeme nem ezt mondta. Ilyen, amikor egy erős asszony is elkeseredik kissé.Simogattad a kezét, nem is tudtad, most hogyan bátorítsd. - Köszönöm, hogy itt voltál! Nélküled én is bepisiltem volna, mint az a szegény asszony!- Örülök, hogy itt voltam, és segíthettem.Kinn besötétedett, és a saját szüleid jártak a fejedben. Hogy nekik ezt nem tudnád megtenni, mert messze laksz tőlük. Pedig ők hányszor tettek félre mindent értetek! Az eső újra eleredt. A gőz felszisszen, ahogy a vasaló átmelegedett, jött a vasárnapi ráncsimító kezelés. Minimum két óra az ötfős családnak, bár a Nagylány ruhái már a bőröndben utaznak.- Hogy állsz?- Már csak a töri van hátra!- Nem ezt mondtad két órával ezelőtt is? Mindegy! Most már vacsorázzunk!Négyen ülünk asztalhoz. Az elmúlt hét nehézségeiről beszélünkk. A balesetről, a sürgősségiről, a benn töltött éjszakáról, amikor nem kapott a Mami sem enni sem inni, a „reggeli” vizsgálatról 11-kor, Apa déli látogatásáról, amikor nem engedték be hozzá a két szendviccsel, és nem is vitte be neki senki, a 3 óra körüli hazaengedésről, amikor az élelmet odaadták Anyuka szobatársának, mert ő sem evett egy napja.A Kislány szeme elkerekedik. Megszeppenve hallgatja a beszélgetést. Aztán a fürdőszobában váratlanul átölel:- Anya, én nem akarok a sürgősségire kerülni! Akkor is majdnem elsírtam magam, amikor mondtátok, hogy a Mami egy egész napig nem kapott enni! És Apát sem engedték be! Hát hogy lehetnek ilyen embertelenek?„Kevesen vannak. Nem tudnak figyelni, csak a súlyos betegekre. És persze a rendszer is rossz. Akit benn tartanak, nem veszik fel osztályra, csak betolják egy kórterembe” – akarom mondani, de inkább magamhoz szorítom a törülközőbe burkolózott kis testet.- Már nincs semmi baj. Reméljük, most már vigyáz magára a Mami is! Bújj bele a pizsibe, aztán mesélek.
|
Milyen voltam? |
- |
Hát, egy kicsit nehéz. |
|
Nehéz? A hetedhez képest? |
- |
Ahhoz képest egész tűrhető. |
|
Pedig direkt elintéztem, hogy ma ne kelljen menni sehová, nem is jött senki, nyugalom volt! |
- |
Kösz az intézkedést! A baleset miatt nem jöttek Anyukáék köszönteni a Kislányt! |
|
Arról nem én tehetek! Én csak leadtam a rendelést. |
- |
Kiét? Mert nem az enyém volt! |
|
Jól van, de hát nem történt semmi nagy baj! |
- |
Nem. Csak egy olyan megrázó élményben volt részünk, amit kihagytam volna! |
|
„Írónak a tapasztalás, a szenvedés drága kincs!” |
- |
Cinikus vagy. Tudod, hogy mások szenvedése mennyire megvisel. |
|
A Kislányt is megviselte. Muszáj volt neki erről beszélni? |
- |
Nem fogok neked magyarázkodni. Bezsélgettünk. Utána is hosszan. |
|
Jól van, én már itt se vagyok! Amúgy is este van, túl sokáig időztem. Azért jövő héten találkozunk? |
- |
Igen, persze. Kérhetek valamit? Csak gyere, és ne hozz semmit! Ne is intézkedj! |
|
Akkor csak jövök. Jóéjt! |
- |
Ezt most kívánod, vagy hoztad? |
