Szoó VirágNehéz Kissné Nehéz Gizella nem volt jó háziasszony. Az ötfős család lakásában nem volt rend (legalábbis olyan nem, amilyet az egyke férj a rendmániás édesanyja mellett megszokott), a csapok nem ragyogtak, csak amikor havonta egyszer letakarította őket, és a por vékony rétege szinte mindenhol tapintható volt.Voltak ugyan időszakok, amikor egészen jóháziasszonyszerűen sikerült kézben tartania a házimunkát, de gyermekei születéséhez és növekedéséhez nem tudott elég rugalmasan hozzáállni. Valahogy mindig visszaesett a régi bűnébe, és elhanyagolta a dolgait. Inkább sokat mesélt, énekelt, beszélgetett a gyerekekkel, minthogy kitakarítson. „Én már elfogadtam: neked egyszerűen nem fontos a rend” mondogatta ebben az időszakban a férje.A három gyermekből kettő már kirepülőfélben volt, a harmadik, a kicsi, a 10 évvel fiatalabb szerelemgyerek viszont olyan intenzíven volt mindig jelen, hogy állandó figyelmet igényelt. Gizella igyekezett is rá figyelni, de érezte, hogy már nem tudja ugyanazt a fiatal anyukát játszani, aki akkor volt, amikor még a nagyok voltak kicsik. Szégyellte magát.Szégyellte magát azért is, mert a férje, a vicces, kedves Kiss Jenő lassan egy megkeseredett, boldogtalan középkorú pocakosodó férfi lett. Gizella persze úgy gondolta, ez kicsit az ő hibája is. Szégyellte magát, hogy nem volt mindig minden kivasalva, és néha reggel kellett kapkodva simítani egy-egy ruhadarabot. És a fia is szembesítette vele, hogy olykor a már egy hete a szennyestartóba tett pólója, pulóvere nem lett kimosva.Tudta (mert mondogatta neki a családja), hogy van egy nagy hibája: túlérzékeny. Néha szomorúan gondolkodott azon is, hogy hol rontotta el, hogy a gyermekei nem vesznek annyira részt a házimunkában, mint ő tizenévesen. Külön kell nekik könyörögni, hogy időnként pakoljanak el maguk után, válogassák ki a fehérneműjüket, esetleg pakoljanak ki a mosogatógépből. Szégyellte, hogy nem olyan az élete, amilyennek szeretné, és ő maga sem olyan, amilyennek korábban képzelte magát. Egyre kevesebbet mosolygott.Egyszer megszervezte, hogy a szüleivel el tudjanak menni együtt kirándulni. A sajátos fényű őszi idő élesre rajzolta a kontúrokat, és Gizella lelkesen fényképezte a férjétől kapott kis géppel az apró részleteket. A családot is fotózta (bár ezt már utálták a gyermekei). Csak otthon vette észre, hogy az édesapja portréja mennyire érdekes és szép. Az idős arcon természetesen futottak a ráncok, és ez lenyűgözte. Talán, ha ilyen arcokat, kezeket figyelne meg közelről, megértené, hogyan lehetne vidáman megöregedni.Fotózni kezdett. Egyre szenvedélyesebben kereste a rokonok, ismerősök között, az utcán a kor szépségét az arcokon. Bátran szólított meg embereket, és kért engedélyt a fényképezésre. Általában szabad téren, természetes háttér előtt szerette megörökíteni a múlófélben levő élet ráncait. Műterme, és profi felszerelése nem volt, így kreativitására bízta magát, és a nézőpontok érdekességével játszott. Kezdte érezni, hogy az érzékenysége érték is lehet. Barátok tanácsára nyitott egy profilt álnéven, ahová feltette a képeit. Már három évnyi gyűjtemény lapult a laptopján és jelent meg a közösségi oldalán, amikor valahogy véletlenül egy pályázati felhíváson akadt meg a tekintete. Elküldött néhány képet. Fáradtan és rosszkedvűen ébredt a névnapján. Megitta a kávéját, felébresztette a gyerekeket, elkészítette a szendvicseiket. Elvitte őket iskolába, és dolgozni ment. Az irodában intézte a papírmunkát, amikor emailt kapott, amely arról tájékoztatta, hogy a pályázaton a díjazottak közé került(ek) a képe(i), és meghívják szeretettel a díjkiosztóra.Örült. Hetek óta először felhőtlenül, keserű mellékíz nélkül. Az értesítést megosztotta az oldalán, és (tudta, kissé gyerekesen) izgatottan várta, hányan fognak vele örülni. Otthon is bekapcsolva hagyta a gépét, hogy lássa, ha valaki reagál. Mindenki lájkja jólesett neki.- Anya! Miért hagyod folyamatosan bekapcsolva a gépedet? Tudod, ez mennyit fogyaszt?- Tényleg, Anya! Nem elég, ha óránként ránézel, hogy hány lájk van? Addig meg tudsz mást csinálni!- Erről jut eszembe! Nem vasalnád ki a szoknyámat? A tegnapi kupacban nem volt benne! Kissné Nehéz Gizella arca elkomorult. Az egyik mogorva kinézetű öregúr jutott eszébe a térről. Akkor fényképezte, miután elszállította edzésre a fiát. Beállt a vasalódeszka mögé, és gondolkodott. Hány lájkot érdemelne vajon az elmúlt majd húsz évben elvégzett mosásért, főzésért, mosogatásért, takarításért, vigasztalásért, megértésért, fuvarozásért, és nem akarta tovább sorolni magában. Két ismerőse (vele nagyjából egykorú nők) is öngyilkos lett pár évvel ezelőtt. Akkor még nem értette őket. Kép: Szoó Virág
Szoó Virág - Nehéz
Szoó VirágNehéz Kissné Nehéz Gizella nem volt jó háziasszony. Az ötfős család lakásában nem volt rend (legalábbis olyan nem, amilyet az egyke férj a rendmániás édesanyja mellett megszokott), a csapok nem ragyogtak, csak amikor havonta egyszer letakarította őket, és a por vékony rétege szinte mindenhol tapintható volt.Voltak ugyan időszakok, amikor egészen jóháziasszonyszerűen sikerült kézben tartania a házimunkát, de gyermekei születéséhez és növekedéséhez nem tudott elég rugalmasan hozzáállni. Valahogy mindig visszaesett a régi bűnébe, és elhanyagolta a dolgait. Inkább sokat mesélt, énekelt, beszélgetett a gyerekekkel, minthogy kitakarítson. „Én már elfogadtam: neked egyszerűen nem fontos a rend” mondogatta ebben az időszakban a férje.A három gyermekből kettő már kirepülőfélben volt, a harmadik, a kicsi, a 10 évvel fiatalabb szerelemgyerek viszont olyan intenzíven volt mindig jelen, hogy állandó figyelmet igényelt. Gizella igyekezett is rá figyelni, de érezte, hogy már nem tudja ugyanazt a fiatal anyukát játszani, aki akkor volt, amikor még a nagyok voltak kicsik. Szégyellte magát.Szégyellte magát azért is, mert a férje, a vicces, kedves Kiss Jenő lassan egy megkeseredett, boldogtalan középkorú pocakosodó férfi lett. Gizella persze úgy gondolta, ez kicsit az ő hibája is. Szégyellte magát, hogy nem volt mindig minden kivasalva, és néha reggel kellett kapkodva simítani egy-egy ruhadarabot. És a fia is szembesítette vele, hogy olykor a már egy hete a szennyestartóba tett pólója, pulóvere nem lett kimosva.Tudta (mert mondogatta neki a családja), hogy van egy nagy hibája: túlérzékeny. Néha szomorúan gondolkodott azon is, hogy hol rontotta el, hogy a gyermekei nem vesznek annyira részt a házimunkában, mint ő tizenévesen. Külön kell nekik könyörögni, hogy időnként pakoljanak el maguk után, válogassák ki a fehérneműjüket, esetleg pakoljanak ki a mosogatógépből. Szégyellte, hogy nem olyan az élete, amilyennek szeretné, és ő maga sem olyan, amilyennek korábban képzelte magát. Egyre kevesebbet mosolygott.Egyszer megszervezte, hogy a szüleivel el tudjanak menni együtt kirándulni. A sajátos fényű őszi idő élesre rajzolta a kontúrokat, és Gizella lelkesen fényképezte a férjétől kapott kis géppel az apró részleteket. A családot is fotózta (bár ezt már utálták a gyermekei). Csak otthon vette észre, hogy az édesapja portréja mennyire érdekes és szép. Az idős arcon természetesen futottak a ráncok, és ez lenyűgözte. Talán, ha ilyen arcokat, kezeket figyelne meg közelről, megértené, hogyan lehetne vidáman megöregedni.Fotózni kezdett. Egyre szenvedélyesebben kereste a rokonok, ismerősök között, az utcán a kor szépségét az arcokon. Bátran szólított meg embereket, és kért engedélyt a fényképezésre. Általában szabad téren, természetes háttér előtt szerette megörökíteni a múlófélben levő élet ráncait. Műterme, és profi felszerelése nem volt, így kreativitására bízta magát, és a nézőpontok érdekességével játszott. Kezdte érezni, hogy az érzékenysége érték is lehet. Barátok tanácsára nyitott egy profilt álnéven, ahová feltette a képeit. Már három évnyi gyűjtemény lapult a laptopján és jelent meg a közösségi oldalán, amikor valahogy véletlenül egy pályázati felhíváson akadt meg a tekintete. Elküldött néhány képet. Fáradtan és rosszkedvűen ébredt a névnapján. Megitta a kávéját, felébresztette a gyerekeket, elkészítette a szendvicseiket. Elvitte őket iskolába, és dolgozni ment. Az irodában intézte a papírmunkát, amikor emailt kapott, amely arról tájékoztatta, hogy a pályázaton a díjazottak közé került(ek) a képe(i), és meghívják szeretettel a díjkiosztóra.Örült. Hetek óta először felhőtlenül, keserű mellékíz nélkül. Az értesítést megosztotta az oldalán, és (tudta, kissé gyerekesen) izgatottan várta, hányan fognak vele örülni. Otthon is bekapcsolva hagyta a gépét, hogy lássa, ha valaki reagál. Mindenki lájkja jólesett neki.- Anya! Miért hagyod folyamatosan bekapcsolva a gépedet? Tudod, ez mennyit fogyaszt?- Tényleg, Anya! Nem elég, ha óránként ránézel, hogy hány lájk van? Addig meg tudsz mást csinálni!- Erről jut eszembe! Nem vasalnád ki a szoknyámat? A tegnapi kupacban nem volt benne! Kissné Nehéz Gizella arca elkomorult. Az egyik mogorva kinézetű öregúr jutott eszébe a térről. Akkor fényképezte, miután elszállította edzésre a fiát. Beállt a vasalódeszka mögé, és gondolkodott. Hány lájkot érdemelne vajon az elmúlt majd húsz évben elvégzett mosásért, főzésért, mosogatásért, takarításért, vigasztalásért, megértésért, fuvarozásért, és nem akarta tovább sorolni magában. Két ismerőse (vele nagyjából egykorú nők) is öngyilkos lett pár évvel ezelőtt. Akkor még nem értette őket. Kép: Szoó Virág
