Szoó VirágSzerenádVolt egy este, vendégváró,reggelt idézve kelt a kalács,s szálló kávé illatábólritmust dobolt a víg fakopáncs.Dallam felelt közelítve,s kapum előtt sok lábon megállt,vállat karolt, szembe nézett,s fújta a négy év búcsúdalát.Gyertya lángja mosolyávaljutalmazta az előadást,sosem-volt-még – sosem-lesz-máregyüttperc volt ez, s örökhatás. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágKialvatlanHa nem aludtad ki magad,a reggel utálata ébreszt,szemeid ócska deszkakerítésenvéletlen repedések,a fejed ólomgolyó,fájdalmát nem tudod,hová tedd,lábad vonszolnivaló,s lustán lógó faág a kezed.Kávémelegben próbálodátgondolni magad az előtted álló napszakadékának túloldalára…vagy ugrasz, s ügyesháztartási gépkéntindítod a reggelt…vagy képességeid bizonytalan tudatábansóhajtod el a perceket… Ha nem aludtad ki magad,s a nap béklyója lábadon,ma úgy lehetsz csupán szabad,ha változtatsz szokásodon,s lassítasz minden kapkodástés mechanikus léptekets a szemlélődő álmodástma magadnak megengeded.Kép: https://hu.depositphotos.com/99036950/stock-photo-vertical-wooden-planks-fence-boardwalk.html
Szoó VirágMaMa ott leszek, ahol vagyok,jelenlétembe olvadok,ma részem lesz a pillanat,s nem bánt a perc, mi elmaradt. Ma épülök rugalmasan,s szilárd, de nem merev leszek,ma énekelek hangosan,dallamlovam hátán nyereg, s ma vágtatok szabad-vígan,szélborzolón és céltalan,ma rét nekem minden terem,virágot s életet terem. Ma nem hívnak más életek,ma sajátomnak napja van,ma itt vagyok, és én leszekmagamra ébredő szavam. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágÖsszeSzéthullottam…Fejemben görcsbe rándult gondolatok nézikerőfeszítésük eredményét:énem darabjainak szétszóródását.Most nem az elmém ereje kell.A kezem mozdul az elsőfelismert illeszthetőségért:a testem összerakásra vár.Szükségleteim felismerve válogatok:víz kell – s kivirulok,alkohol nem kell – s kitisztulok,élelem elég kevesebb – s beleférek a bőrömbe.Mozgás és tevékenységmindennapi darabjai nélkülnincs változás,s a kirakó ezek nélkülki nem rakható.A test és az anyagi környezet válikelsődlegessé.A szabadságra küldöttmorfondírozásaim helyéta mozdulatok veszik át,ha engedem,és akarom.Ámen Kép: Szoó Virág
Szoó VirágKétolvasóMagam vagyok két olvasó,ha elém költemény kerül.Poéta s tanár szemben áll,vitázik rendületlenül: „Ez ócskaság! Sok rímkacat!Átgondolatlan torz sorok!”„De nézd, egy érzés eleredt,s szó formában alácsorog.” „Ezt leírták már ezren is,nincs benne új, vagy meglepő!”„Lehet, de kikívánkozott,s íly születéshez kell erő!” „De szenvedés csak látni is,ahogy mások rajonganakegy ötlettelen semmiért,csak mert vannak benne szavak, emészthetők, nem sokkolók,nem kell hozzájuk értelem,nincs ritmusuk, nincs dallamuk,csak szegényes és vértelen.” „Ha két szó kissé összecseng,miért ne játszanánk veleakár ezerszer ugyanúgy,ez mindenki játszótere, a nyelv az édes anyai,sosem lesz elkeríthető,s ki kezdetben még ügyetlen,lehet később a nagymenő!” „Hát itt a baj! A nagymenők!A költőséggel hencegők,az ösztönszerű verselők,a jambust fel sem ismerők!” „S ki vagy, te, mondd, hogy azt hiszed,így ítélkezni, van jogod?Te nem írtál le olyan sort,mit szégyellni lenne okod?” „Tán írtam. Meg nem tagadom,bár velük nem is kérkedem.Mentségül annyit mondhatok:általuk fejlődik kezem.” „Na, látod! Nem is kell ma más,csak tudnod: egy úton halad,ki verset ír: ilyet, s olyat,ha van, kit egyszer elragad, ki tükreként tekint bele,ki rezzen, s elgondolkodik,vagy újat vár, miként te is,s meglátva rácsodálkozik!” „S mi van, ha mégis keserít,ha kontármunkát olvasok,ha csapnivaló mind a rím,s erőltetetten vánszorog?” „Érezz! S örülj, ha jobbat írsz!De ne ócsárolj másokat!Meglehet, egyszer meglepődsz,egy ilyen vers mit tartogat: tükör neked is: indulat,mit belőled talán kivált?Egyediség, mit keresel,s a sablonos, mi rád kiált? Te lehetsz magad egyedi,s találhatsz elmetársakat,de dicséretet érdemel,ki most szavakra ráakad, mik kifejeznek, mutatnak,mik komorak, vagy viccesek,mik fájnak, kérnek, felfednek,s csüggedtek avagy lelkesek.” „Meggyőztél. Csak nagyképűségszított indulatom tüzén,e vita így is jólesett,hogy Te vagy az erősebb Én.” Kép: Szoó Virág
Szoó VirágEgy tűz napjamegrakja magát mint minden hajnalbanlazára gyűrt érzékenységétteszi alulra, mely majd könnyen belobbanezekre apró kötődésgallyacskák ülneks nem a csupán rokonaihoz barátaihozismerőseihez fűző szálakerejével tartják majd össze őtmert az embereknek s az egész élővilágnak fogja létezővagy nem létező kezéta gyorsan megperzselődőérzelmek kisebb hasábjai következnekszabályokat nem követvemert minden nap másmajd a masszívabb hosszanhőt szolgáltatójószándék és figyelem nyújtózika kupac tetejére kényelmesenalapnak elég lesz ez isdobja bele önmaga közepébea lángsipkás gyufaszálat hirtelen piroslik fel legközepesárgás-kékes játékkal színezi önmagáta reggel kávéillatú magányterébens ébresztőt csókolnak a gallyak sercenéseia gyermekek arcáramég álmosan simogatják hasábjaita megfoghatatlan lágyságú fényujjacskákde lassan izzani kezd minden bennes mikor lakásából munkahelyéreelindul a nappal márvárja maga köré a melegedni szándékozókatmindazokat akik társaia hétközpercek elmúlatásában az égnek törő lobogásröpteti is emészti is vágyaitdélutánra marad a fáradt parázsmeghittségőrző tábori hangulatas mellé telepszik előszöra fájós lábú-lelkű anyai meghallgatásigénya vonal másik végéns ő csendesen adja hálamelegétmajd a gyermeki bizonytalanság tenyeretükrözi halványuló vörösségétkell még egy türelemhasábújjáéledő pattogásahogy mosolyát lássa viszonta távolságáthidaló virtualitásbanhozzá hajoló arconma a gondolkodássegítő vastagságárais szükség van egy házi feladatmegoldhatóvá bizonyításáhozlassan nehezen lélegzik a gyűlő hamusúlyától leendő szürkeségétőlde nem alhat még kimásodszor szavában bízótanácskéréssel tartja életbenelső fellobbantójas ő erőtlen parazsát fújja, hogyaz érkező meg ne lássaestfelismerő pislákolását lángtompító mesterséges vibrálásokharsányságában hunyorogvanyújtja még felvillanó szikráithogy a közös családi tűzhelyenelkészüljön a mai életdobna még magáraegy szenvedélyébresztőtde érzi megbarnítaná a hőaz éjszakában csupánlobbanástalanulkialszik Fénykép: http://dobidia.com/lany-saman-asszony-es-tuz-tortenete/
Szoó VirágApám erejeApám ereje él bennem,ki vonszolom csak néha napjaim,mert tudom,ha a jobb kezem nem bírja,ballal húzom fel ülésbe magammegint,s nézem, ahogy lebénult lábamfekszik az ágyontehetetlenül,de én ülni akarok,s hazamenni.Beszélni, élniemberül.
Szoó VirágMegkerült tavasz(Andinak szeretettel)Mint elkóborolt kiskutya,ki otthonillatot talált,nyakadba ugrik nagyvígana tavasz, s majdnem égbe ránt. Az újralátó könnyekkelpuha bundáját öntözöd,hiszen farkcsóválásáhozmegint örömmel van közöd. Az érdes meleg nyelvecskenyalogat, ahol csak elér,kis csavargód tekinteteragaszkodásáról beszél. Kacagva hív ki játszania sertepertélés heve,„Hozd vissza, mint rég, kedvemet!” –labdát hajít a Nap keze. És túlszaladva mámorátnyelvlobogással ünnepel,s egy kedves fültővakarástszuszogva már megérdemel. Kép: https://www.amarqt.com/allatok/kutya/mopsz/
Szoó VirágSzerenád Volt egy este, vendégváró,reggelt idézve kelt a kalács,s szálló kávé illatábólritmust dobolt a víg fakopáncs.Dallam felelt közelítve,s kapum előtt sok lábon megállt,vállat karolt, szembe nézett,s fújta a négy év búcsúdalát.Gyertya lángja mosolyávaljutalmazta az előadást,sosem-volt-még – sosem-lesz-máregyüttperc volt ez, s örökhatás. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágKialvatlan Ha nem aludtad ki magad,a reggel utálata ébreszt,szemeid ócska deszkakerítésenvéletlen repedések,a fejed ólomgolyó,fájdalmát nem tudod,hová tedd,lábad vonszolnivaló,s lustán lógó faág a kezed.Kávémelegben próbálodátgondolni magad az előtted álló napszakadékának túloldalára…vagy ugrasz, s ügyesháztartási gépkéntindítod a reggelt…vagy képességeid bizonytalan tudatábansóhajtod el a perceket… Ha nem aludtad ki magad,s a nap béklyója lábadon,ma úgy lehetsz csupán szabad,ha változtatsz szokásodon,s lassítasz minden kapkodástés mechanikus léptekets a szemlélődő álmodástma magadnak megengeded.Kép: https://hu.depositphotos.com/99036950/stock-photo-vertical-wooden-planks-fence-boardwalk.html
Szoó VirágMa Ma ott leszek, ahol vagyok,jelenlétembe olvadok,ma részem lesz a pillanat,s nem bánt a perc, mi elmaradt. Ma épülök rugalmasan,s szilárd, de nem merev leszek,ma énekelek hangosan,dallamlovam hátán nyereg, s ma vágtatok szabad-vígan,szélborzolón és céltalan,ma rét nekem minden terem,virágot s életet terem. Ma nem hívnak más életek,ma sajátomnak napja van,ma itt vagyok, és én leszekmagamra ébredő szavam. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágÖssze Széthullottam…Fejemben görcsbe rándult gondolatok nézikerőfeszítésük eredményét:énem darabjainak szétszóródását.Most nem az elmém ereje kell.A kezem mozdul az elsőfelismert illeszthetőségért:a testem összerakásra vár.Szükségleteim felismerve válogatok:víz kell – s kivirulok,alkohol nem kell – s kitisztulok,élelem elég kevesebb – s beleférek a bőrömbe.Mozgás és tevékenységmindennapi darabjai nélkülnincs változás,s a kirakó ezek nélkülki nem rakható.A test és az anyagi környezet válikelsődlegessé.A szabadságra küldöttmorfondírozásaim helyéta mozdulatok veszik át,ha engedem,és akarom.Ámen Kép: Szoó Virág
Szoó VirágÚttöprengés Incselkednek velemaz újszülött lélek fehérségű lapok,hogy finommotoros mozgástújrahasznosítva,billentyűpengetés helyettfűzögessem, formálgassama pillanat betűita vonatmegrázkódtatószombat délelőtti dimenzióváltásban.Az itt és a mostmegfoghatatlanul selymes homokkéntpereg ki markomból,jelenből jelenbe viszaz időtlenségszaladó fákat bámulóvilágracsodálkozása.A szokatlanság megragadásáraalkalmas sablonszavakcsillannak az érinthetetlencsíkozásszerűségben tovatűnőfaleveleken,sínépítést sirató gyökértetemekintegetnek kifordulva önmagukból,s a falvak nyugalmán keresztülzakatolegy embernyi ringatózótöprengés. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágKétolvasó Magam vagyok két olvasó,ha elém költemény kerül.Poéta s tanár szemben áll,vitázik rendületlenül: „Ez ócskaság! Sok rímkacat!Átgondolatlan torz sorok!”„De nézd, egy érzés eleredt,s szó formában alácsorog.” „Ezt leírták már ezren is,nincs benne új, vagy meglepő!”„Lehet, de kikívánkozott,s íly születéshez kell erő!” „De szenvedés csak látni is,ahogy mások rajonganakegy ötlettelen semmiért,csak mert vannak benne szavak, emészthetők, nem sokkolók,nem kell hozzájuk értelem,nincs ritmusuk, nincs dallamuk,csak szegényes és vértelen.” „Ha két szó kissé összecseng,miért ne játszanánk veleakár ezerszer ugyanúgy,ez mindenki játszótere, a nyelv az édes anyai,sosem lesz elkeríthető,s ki kezdetben még ügyetlen,lehet később a nagymenő!” „Hát itt a baj! A nagymenők!A költőséggel hencegők,az ösztönszerű verselők,a jambust fel sem ismerők!” „S ki vagy, te, mondd, hogy azt hiszed,így ítélkezni, van jogod?Te nem írtál le olyan sort,mit szégyellni lenne okod?” „Tán írtam. Meg nem tagadom,bár velük nem is kérkedem.Mentségül annyit mondhatok:általuk fejlődik kezem.” „Na, látod! Nem is kell ma más,csak tudnod: egy úton halad,ki verset ír: ilyet, s olyat,ha van, kit egyszer elragad, ki tükreként tekint bele,ki rezzen, s elgondolkodik,vagy újat vár, miként te is,s meglátva rácsodálkozik!” „S mi van, ha mégis keserít,ha kontármunkát olvasok,ha csapnivaló mind a rím,s erőltetetten vánszorog?” „Érezz! S örülj, ha jobbat írsz!De ne ócsárolj másokat!Meglehet, egyszer meglepődsz,egy ilyen vers mit tartogat: tükör neked is: indulat,mit belőled talán kivált?Egyediség, mit keresel,s a sablonos, mi rád kiált? Te lehetsz magad egyedi,s találhatsz elmetársakat,de dicséretet érdemel,ki most szavakra ráakad, mik kifejeznek, mutatnak,mik komorak, vagy viccesek,mik fájnak, kérnek, felfednek,s csüggedtek avagy lelkesek.” „Meggyőztél. Csak nagyképűségszított indulatom tüzén,e vita így is jólesett,hogy Te vagy az erősebb Én.” Kép: Szoó Virág
Szoó VirágEgy tűz napja megrakja magát mint minden hajnalbanlazára gyűrt érzékenységétteszi alulra, mely majd könnyen belobbanezekre apró kötődésgallyacskák ülneks nem a csupán rokonaihoz barátaihozismerőseihez fűző szálakerejével tartják majd össze őtmert az embereknek s az egész élővilágnak fogja létezővagy nem létező kezéta gyorsan megperzselődőérzelmek kisebb hasábjai következnekszabályokat nem követvemert minden nap másmajd a masszívabb hosszanhőt szolgáltatójószándék és figyelem nyújtózika kupac tetejére kényelmesenalapnak elég lesz ez isdobja bele önmaga közepébea lángsipkás gyufaszálat hirtelen piroslik fel legközepesárgás-kékes játékkal színezi önmagáta reggel kávéillatú magányterébens ébresztőt csókolnak a gallyak sercenéseia gyermekek arcáramég álmosan simogatják hasábjaita megfoghatatlan lágyságú fényujjacskákde lassan izzani kezd minden bennes mikor lakásából munkahelyéreelindul a nappal márvárja maga köré a melegedni szándékozókatmindazokat akik társaia hétközpercek elmúlatásában az égnek törő lobogásröpteti is emészti is vágyaitdélutánra marad a fáradt parázsmeghittségőrző tábori hangulatas mellé telepszik előszöra fájós lábú-lelkű anyai meghallgatásigénya vonal másik végéns ő csendesen adja hálamelegétmajd a gyermeki bizonytalanság tenyeretükrözi halványuló vörösségétkell még egy türelemhasábújjáéledő pattogásahogy mosolyát lássa viszonta távolságáthidaló virtualitásbanhozzá hajoló arconma a gondolkodássegítő vastagságárais szükség van egy házi feladatmegoldhatóvá bizonyításáhozlassan nehezen lélegzik a gyűlő hamusúlyától leendő szürkeségétőlde nem alhat még kimásodszor szavában bízótanácskéréssel tartja életbenelső fellobbantójas ő erőtlen parazsát fújja, hogyaz érkező meg ne lássaestfelismerő pislákolását lángtompító mesterséges vibrálásokharsányságában hunyorogvanyújtja még felvillanó szikráithogy a közös családi tűzhelyenelkészüljön a mai életdobna még magáraegy szenvedélyébresztőtde érzi megbarnítaná a hőaz éjszakában csupánlobbanástalanulkialszik Fénykép: 
Szoó VirágElegem van Elegem van a ruhamunkákból:a mosógép tágra nyílt szájából,a teli szennyestartó szemrehányásaiból,a szín és anyag szerinti válogatásból,a lejárt masina sípolásából,a vizes rongyok kiemelésre áhítozásából,az üres szárító mellett ücsörgő teli lavórból,a megszáradt fehérneműk páratlanságából,a gyűrődések simulásvágyából,a vasaló helyettem puffogó haragjából,az ingek vállfarendű lógásából,a hajtásvonalak monotonitásából,a családtagokra csoportosított kupacokból,a gardrób rendezésváró mohóságából,az alkotó szellem egyhangúságba fulladásától. Elegem van az ételmunkákból:a nyers zöldségek és a hámozó randevújából,a főni kezdő szárnyak agresszív habozásából,a leves fűszerekkel való beporzásából,a húsok sziszegő pirulásából,vagy velem kánonban fortyogásából,a tenyerembe göcsörtösülő krumpliból,a szolid rizsszemek lusta duzzadásából,de főleg a galuska csuklókíméletlen szaggatott forrásbaugrálásából,a tészták szószkapzsiságából,a főzelékek behabarodásából,az asztalhoz rogyó gőzfáradtságból,az ebédcsata félig eltüntetett romjaiból,a tálakba kicsinyített maradékokból,a beáztatott főzőedények nyugalmából,a mosogatószivacs szottyadásából,a dörzsölésnyi ragadványokból,a megtisztult edények hálás sóhajából,az elmenekülő elme gondolatráncolásából. Elegem van a lakásmunkákból:a polcokon búsan megülő szemcsék megbolygatásából,a porszívó dalaimat elnyelő zúgásából,a pókhálók nyöszörgő szakadásából,a szőnyegek hajszálakba kapaszkodásából,a sarkokba húzódó porgombolyagok nyávogásából,a csapok kérkedő csillogásvágyából,a zuhanyfülke fennhordott vízkőpatinájából,az opálosodással fenyegetőző tükrök ökölrázásából,a felmosó koszfoltokra mutogatásából,a lecsöppent pillanatok földhözragadásából,az egymást előhívó teendők összekapcsolódásából,az elégedettségérzet helyetti talpfájdalmas fásultságból,a „mégeztiskellene” terjengő elvárásszagából,az örök rém, az örök társ, az örök létfenntartó:a házimunka miatt naponta elsiratott,félben maradóverssoraimból… Kép: Szoó Virág
Szoó VirágMegkerült tavasz(Andinak szeretettel) Mint elkóborolt kiskutya,ki otthonillatot talált,nyakadba ugrik nagyvígana tavasz, s majdnem égbe ránt. Az újralátó könnyekkelpuha bundáját öntözöd,hiszen farkcsóválásáhozmegint örömmel van közöd. Az érdes meleg nyelvecskenyalogat, ahol csak elér,kis csavargód tekinteteragaszkodásáról beszél. Kacagva hív ki játszania sertepertélés heve,„Hozd vissza, mint rég, kedvemet!” –labdát hajít a Nap keze. És túlszaladva mámorátnyelvlobogással ünnepel,s egy kedves fültővakarástszuszogva már megérdemel. Kép: