Szoó VirágŐsz Halk kopogás rezzenhulló diólevélként bennemzáram szorosabbra záromnem érdekel a színkánon:a zöldek lassú pirulásas a bágyadt-hervadt sárga,az ismétlődő s megújuló tájraa variációk dallamáradása.A haldoklás kívülreked talánvastagodó avarravatalán,s én tavaszlelkem emlékétdédelgetem: a zsivajgásbékét,hogy rügycsiklandozó élet legyen,ahol a fény megül az ághegyen. Nem akarlak, nem szeretlek, Ősz!Nem engedem, hogy legyőzzmelankóliád lágy melegségévelroppanó fák alatt ahogy lépdel,közeledik jeges markolatú utódod,hogy leszúrja, mi életkedves, boldogsziromvirulásban táncolna még,az ébredéskacaj önfeledt-kékpillanatvarázsnyi lebbenő énekét,s rideggé gyilkoljon mindenféleképp! Ismét koppanás: szelíd-kevés,nem szilaj-türelmetlen szívdöngetés,hallgatásmakacsságom kérgét simítvahív ki magához az évszakhídra…Feszes nemakarásom lakatja megolvadvacsöppen a rozsdásan zizzenő talajra,kitárom kíváncsi kalandra éhesenérzékeim ajtaját, s időterébe érkezem. Szemébe sodródomálommá aléltan,ringatva visz továbbvadgesztenyehéjban. Fényével laposankontúrokat rajzol,csillanó langy csenddelölel ki a zajból. Sétamerengésemaranypermetévelbevonja, érintésvágyával vezérel: mohos törzsű öreggödreibe botlótapintásom lassúránctánchoz hasonló, kőfalra ráomlógyengéd lombzuhatagárnyékában fürdősóhajom elakad, felhőszárnyon kékbenlengő angyalformaaláereszkedikparázsszín bokorba, levéllegyezőjemögül kikacsintónaptekintet vakít,hamis-pajkos lurkó, lenyűgöz a játék,elvesztem határom,magávalragadószínkiáltó szálon hintázom, tavaszbólnyárba hajt a lábam,s virágvágyó lelkemőszbe száll vidáman.
2017.10.19.
