Szoó VirágPár strófa Alekszandr Szergejevics PuskinnakA trojka-röptü furcsa télbenitt hótlanok a hónapok,egy könyv világába beléptem,ott szán suhan, s a jég ragyog.Hívott a történet magához,elmém ilyenkor úgy határoz,hogy olvasásra szán időtmás örömforrások előtt.A strófa ritmusát utánzónlegott a szívem sorra sortvarázsütésre eldobolt,gyönyörködött találva száz szónszáz egybecsengő rím-ragot,s számos szellemes mondatot. Az ifjú hős, a lusta, léha,ám fess, jóképű Anyeginrokonszenvet ébresztett néha,majd haragudtam rá megint:ha akkor rég elküldte Tányát,most viselje el bűvét, báját,és zaklatón ne írja azt,hogy nála lelhet csak vigaszt!A lelke mélyén hordja kínját,és férfiként viselje el,hogy szíve most életre kel!Nyugtázza békésen, hogy így járt,hisz ő döntötte akkor el,hogy a levélre úgy felel! És mit gondolok én a lányról,ki tőle annyit szenvedett?Azt sejtem én, hogy ma is bárholtalálhatunk ilyen szívet.Íly sebzettet, íly vágyra vágyót,íly minden szenvedést kiállót,erejében fájdalmasat,mi csendesen kettéhasad.Tatjána lelkem példaképe,ki szólni bátor, s égni mer,nyíltsága engem felemel,mellyel titkát, mit őrzött féltvefeltárja, ám nem gyöngül el,habár jobb sorsot érdemel. S kik itt e versben felvonultakromantikus fehér havon,és álomkergetést tanultak,mind szerettem, elmondhatom:Olgát, ki költőjét feledte,ámbár utána, s nem helyetteadta ő másnak szép kezét,nem vetettem meg én ezért.Hisz férfiasnak mondott játék:a balgaság, s a büszkeségvitte halálba kedvesét,nem gonoszság, vagy ártó szándék.Sajnáltam Lenszkijt, óh, nagyon,ezt őszintén állíthatom. Ki vágtat még e regényhonba?Ki nélkül nincsen Jevgenyij,se Vlagyimir, se Tánya, Olgakik bíztatták őt egyre: „Írj!”Hisz tőle függ sors fordulása,az olvasónak ámulása,ki a teremtő képzelet:Puskin, a hős, megérkezett.Vidáman ül a kályhalánghozmesél, cseveg, emlékezik,banketteken tortát eszik,s szóoltárán ő bőven áldoz,mert szellemlantja van neki,és érzelemmel pengeti. Én hallgatom dalát Szasának,a lüktetés elandalít,ez álomszerű szép vasárnapédes meséje mámorít.A végén ím, hálám jeléül,hat strófa fejemben felépül,papírra vetem pár sorom,és néki bátran átadom.Az arcát fürkészem, hogy lássam:megérti lelkes énekem,mely érzelemnek éleleme közös méla álmodásban?S ő mosolyogva olvasott,Majd átölelt, és otthagyott.Kép: http://www.boldogsag.net/index.php?option=com_content&view=article&id=33621:anyegin&catid=1302:a-teljes-elet-poezis-es-boelcselet&Itemid=986
Szoó VirágPár strófa Alekszandr Szergejevics Puskinnak A trojka-röptü furcsa télbenitt hótlanok a hónapok,egy könyv világába beléptem,ott szán suhan, s a jég ragyog.Hívott a történet magához,elmém ilyenkor úgy határoz,hogy olvasásra szán időtmás örömforrások előtt.A strófa ritmusát utánzónlegott a szívem sorra sortvarázsütésre eldobolt,gyönyörködött találva száz szónszáz egybecsengő rím-ragot,s számos szellemes mondatot. Az ifjú hős, a lusta, léha,ám fess, jóképű Anyeginrokonszenvet ébresztett néha,majd haragudtam rá megint:ha akkor rég elküldte Tányát,most viselje el bűvét, báját,és zaklatón ne írja azt,hogy nála lelhet csak vigaszt!A lelke mélyén hordja kínját,és férfiként viselje el,hogy szíve most életre kel!Nyugtázza békésen, hogy így járt,hisz ő döntötte akkor el,hogy a levélre úgy felel! És mit gondolok én a lányról,ki tőle annyit szenvedett?Azt sejtem én, hogy ma is bárholtalálhatunk ilyen szívet.Íly sebzettet, íly vágyra vágyót,íly minden szenvedést kiállót,erejében fájdalmasat,mi csendesen kettéhasad.Tatjána lelkem példaképe,ki szólni bátor, s égni mer,nyíltsága engem felemel,mellyel titkát, mit őrzött féltvefeltárja, ám nem gyöngül el,habár jobb sorsot érdemel. S kik itt e versben felvonultakromantikus fehér havon,és álomkergetést tanultak,mind szerettem, elmondhatom:Olgát, ki költőjét feledte,ámbár utána, s nem helyetteadta ő másnak szép kezét,nem vetettem meg én ezért.Hisz férfiasnak mondott játék:a balgaság, s a büszkeségvitte halálba kedvesét,nem gonoszság, vagy ártó szándék.Sajnáltam Lenszkijt, óh, nagyon,ezt őszintén állíthatom. Ki vágtat még e regényhonba?Ki nélkül nincsen Jevgenyij,se Vlagyimir, se Tánya, Olgakik bíztatták őt egyre: „Írj!”Hisz tőle függ sors fordulása,az olvasónak ámulása,ki a teremtő képzelet:Puskin, a hős, megérkezett.Vidáman ül a kályhalánghozmesél, cseveg, emlékezik,banketteken tortát eszik,s szóoltárán ő bőven áldoz,mert szellemlantja van neki,és érzelemmel pengeti. Én hallgatom dalát Szasának,a lüktetés elandalít,ez álomszerű szép vasárnapédes meséje mámorít.A végén ím, hálám jeléül,hat strófa fejemben felépül,papírra vetem pár sorom,és néki bátran átadom.Az arcát fürkészem, hogy lássam:megérti lelkes énekem,mely érzelemnek éleleme közös méla álmodásban?S ő mosolyogva olvasott,Majd átölelt, és otthagyott. Kép: http://www.boldogsag.net/index.php?option=com_content&view=article&id=33621:anyegin&catid=1302:a-teljes-elet-poezis-es-boelcselet&Itemid=986
