Szoó VirágAKKORHa te akkor nem,akkor én sem,akkor én isott voltaméppen,akkor nyújtózottlábad,kezedkapaszkodotta semmibe,talán belém,hisz akkoris ott voltam én,amikor kontrollnélkül szólt,mint véletlenülbekapcsolt mikrofonbólaz élet,és aki akkorrajtad kívül volt ott,én voltam,hisz haakkor te nem,én sem… Kép: Szoó Virág
Szoó VirágTéli könyörgés Csak verset adj, ó Tél, nekem,ha már az élet haldokol,színvágyó, roskadt rétekena kacér Nap téged okol,hogy bújni kell, és fázni is! Mert vad szeled mindent rabol,mi derűs, édes, üde, friss,a szómeleg talán pakolpár érzelemnyi áprilist,mit zsebszívemben óvhatok. Csak kis időablakot nyiss,hol látszanak a csillagok,hol fényzenéjük nem hamis,és szárnyra, táncra már van okvalóban, s nem csak képzelem! Mert nézd, a tollam hogy dadog,vackábafagyva, dértelena gondolat ma nem ragyog,s ezt meg kellene értenem!Csak verset adj, ó Tél, nekem! Kép: Szoó Virág
Szoó VirágKettenvagyunk a két tenyér,közöttünk a viasz kanócántáncol sárgán, narancsosanközös életünk,kicsinyke fény, bizonytalan,máskor erős, határozottlángja van.Ha hátat fordítunk neki,elsápad, betegesen pislákol,s tudom, ha otthagyná egyikünk,hosszú füstöt eresztvemég izzó fonalábólelengedné melegét.Kettőnké ez a kis világ,viaszos törzsét háromréteg erősíti,lefolyt csodaformákakarják, hogy nekünksikerüljöns ez a sziromformalény ki ne hüljön.Biztonságra vágyón,mint befogadott kisállat,hálás tekintetét ajándékozzahol nekem, hol neked,a viharoktól nem fél,ha magára nem hagyjuk,bár megremeg a teste,s egyetlen érintésreéletre táncolja magát,s minket is. Fotó: Szoó Virág
Szoó VirágSzaladni kellMost szaladni kell,a bomba robban,az egykor élőházak romokban,csak kezem biztos,azt el ne engedd,a könny italunk,ízét csak nyeljed,hol álmodunk ma,sejtelmem sincsen,csak a tegnap van,hogy búcsút intsen,most menni kell még,mert lehetetlena vissza, elmúlt,elérhetetlen,ne álljunk meg, mertmég utolérnek,fülemben csattoga fegyver-ének,a kíméletlen,a nem kérdező,s mögötte más sincs,csak a vérmező,most menni kell csak,a sorban együtt,mindenkivel, kita sorsa elnyűtt,még nem tudom, holszállunk hajóra,s a másik partighány lesz az óra,a víz az testvér,segít, s a révész,ha fizetünk, hátátvisz, csak rám nézz,mert szemed éltet,kibírjuk, hidd el,csak most a napunkbalsorsot színlel,de holnap érünkegy szép világba,majd az autóbólvígan kiszállva,nem adhatok maenni, sem inni,álomba ölelkarom ma, így ni,s a levegő, haelfogyna néha,te tudd, hogy majd csakholnap, s nem még ma…már alszol is tán…én ájulatban…megérkezünk mind…Itt új tavasz van.Fénykép: Dipali
Szoó Virágelmefásulásrecsegve törnek elhalt álmaimfásult percek irtják a gondolatottörzsem rezzenetlen tűria hulló veszteségetmég lélegzem, nyugtázomegykedvű némaságom biztonságábanmég érzem a billentyűket szívemben, sütöm őket ujjbegyeimmelpuhán lerakódnak egyenként betűia monontonitásban vergődő elme szavainakfeladatáradás volt hétvége helyetts most figyelem, túléltem-e a fulladógörcsöket, mint mikormély vízben kerestem a levegő fényétlassú színei az ismerős környezettárgyainak összemosódnakrégi törekvések zaja elhaltövem kitépve macbethi várakalá nem vonulok lomhánvonszolom unalmát a reményvesztésnekcsak távolból nézem a megfeszített lelkesedéskínhalálátez sem érdekelmég felkelt a Kell, e mázsás súlyú kegyetlenségs már alig hallom a Lehet távolodódallamtalan dúdolását… Fénykép: Szoó Virág
Szoó Virág… aztán kezdődött mindenNem akartam erőszakos lenni. Csak ültem az asztalon, és Őt néztem. Tudtam, hogy ha elég kitartó leszek, találunk időt az együttlétre. Addigra már hihetetlen távolinak tűnt a pillanat, amikor elindultam. Akkor régen, nem is gondoltam erre az asztalra, sem Rá. De az is lehet, hogy már akkor tudtam. Felidézhetetlenül homályos, ugyanakkor kimérten önhitt volt a kezdet. Nem is köszönt. Csak nézett. Tulajdonképpen így mutatkozott be. Hebegtem valami olyasmit, hogy majd meglátom, hogy alakul, mert nincs időm ilyesmire, de kézremegősen zavarban voltam. Ő meg olyan magabiztosan ült ott az asztalon, és nem szólt semmit. Nem volt rá szüksége. Nem is ért hozzám, mégis látszott rajta, hogy pontosan tudja, hogy megérintett ezen az első találkozáson.Hiába akadt össze olykor a tekintetünk, napokig nem történt semmi. Számomra is furcsa volt, hogy nem voltam sem dühös, sem türelmetlen. Talán az, hogy annyi helyen megfordultam már, lecsillapított. Már tudtam várni. Nem is volt olyan nehéz, hiszen voltak apró jelek, vagy inkább rezdülések, amik eljutottak Tőle hozzám. Hezitált. Minden idegszálam azt súgta, hogy erre most igazán nincs időm! Egészen biztosan emlékeztem rá, hogy az első alkalommal is megmondtam világosan, hogy NEM FÉR BELE! De olyan elérhetőnek tűnt… elgondolkodtatónak… izgatóan vonzott. És lassan érett bennem az elhatározás, hogy meg kell próbálnom! Hogy mi értelme is volna ellenállni? A kanapéján kezdtük. Ő kényelmesen elhelyezkedett, én pedig fesztelenül, magától értetődően értem hozzá. Nem volt az több, mint egy kis ismerkedési rítus. Kicsit bemutatkoztam, nem durván, de egyértelművé tettem, hogy szüksége van rám, a jelenlétemre, a szavaimra, az érintésemre. Nem árultam el sok mindent magamról, csak épp annyit, amitől titokzatosabb lehettem számára. A szavak olyan sokféle értelmét nyitottam meg, ami elvarázsolta. Az intellektus már kinyílt, az érzékek még várakozó állásponton voltak. Lopott órákat töltöttünk együtt. Az első napi bűvölet valami olyan izgalommá változott, amit időről időre félre tudtam tenni, de nyugodni nem lehetett tőle. Szavai észrevétlenül váltak a részemmé, nem is ittam őket, hanem a pórusaimon keresztül áradtak belém. Mindig én vetettem véget a befejezetlen találkáinknak. Kíméletlenül, mivel folytatnom kellett hétköznapi ösvényeim taposását. Kegyetlensége, ahogy eltaszított magától (az életére hivatkozva) türelmetlenné tett. Akartam azt a pillanatot, ami teljes lesz végre! Követelőző lettem.- Most nem hagyhatsz itt!- Muszáj! Mindjárt 6 óra.- Nem hiszem el, hogy képes vagy ilyenkor is az órát nézni! Hiszen már majdnem…- Önző vagy!- Én? Mindig Te döntesz az együttlétekről. És most is Te akarod igazán!- Tudom. - Akkor?Maradtam. Hat óra után hat perccel keltem fel a kanapéról. Tényleg nem volt sok hátra. Az érzéseim nem kavarogtak, hanem tisztán és kézzelfoghatóan, olvadásra kész kristályos pelyhekként egyszerre voltak jelen bennem és körülöttem. Verára gondoltam, aki kicsit több, mint egy hete bemutatta, mint „kedvencét”. Még egy pillantást vetettem a sokatmondó borítóra… aztán kezdődött minden.A fénykép forrása: saját fotóalbum
Szoó VirágMi volt ma?Esőszürke hangulat telepedett a városra. Az autók csúsztak, az esernyők nyitottsága jelezte a lelkek bezártságát. Nem volt hosszú az út az irodáig, ahová magányosan baktatott, de tudta, mire beér, csontig nyirkos lesz. Keresgélt az elme- és emlékfiókokban, hátha talál valami melegedő témát, amin gyaloglás közben gondolkodhat, amikor halk, szinte bocsánatkérő kiáltást hallott a háta mögül. A néni, akit az imént hagyott le, elesett, és most félig fekve, félig ülve szorongatta a táskáját.- Félreléptem. Amíg a férjem élt, úgysem tettem soha ilyet! – s szeme huncutul nevetett.- Én is csak álmomban – felelte Éva, miközben felsegítette.- Pedig de jó lett volna! Például amikor a Józsi meg volt veszve értem…- Nem fáj semmije? Ne hívjak mentőt?- Nem, édesem, nem kell. Jól vagyok. Csak a Józsit sajnálom. Hogy nem mentem el akkor vele, amikor még fiatal voltam. Az irodában is szürkeség volt, habár kevésbé nedves, és kissé melegebb. Kolléganője nyakára vastag sál simult. Lassan letekerte.- Te, nem piros már a nyakam? Tomi reggel nem bírt magával, és úgy letepert, hogy most is remegek a gyönyörűségtől, ha csak rágondolok…- Nem, már nem piros. Email várta, ahogy megnyitotta a fiókját. Barátnője legújabb kalandjáról számolt be. Nem volt más, akinek elmondhatta volna, és Éva tudta, hogy ezeket a leveleket olvasás után neki is törölnie kell, nehogy valaki megtudja. - Sziasztok! Hú, gyerekek, reggel néztem, ma olyan bolygóállások vannak, hogy mindenkinek van esélye egy kis flörtre. – hozta a napi szükséges asztrológiai információt a „horoszkópfelelős”. – És nézzétek csak! Mindenkin van ma valami vörös, valami szenvedélyes… Ez nem lehet véletlen! A nap ennek ellenére úgy telt el a munkahelyén, ahogy szokott. Pedig a reggeli események, benyomások nem maradtak hatástalanok. Éva azt vette észre, hogy álmodozik: mindjárt belép egy férfi, aki kizárólag tőle akarja megtudni a számára fontos kérdésekre a választ, és a végén vacsorázni hívja. Ilyet eddig úgyis csak filmeken látott, egyszer már igazán megtörténhetne… Délután beugrott a pékségbe, vett hat kiflit tízóraira a gyerekeknek, fél kiló kenyeret vacsorára, aztán hazaballagott. Mindenki akkor ment ki az étkezőbe, amikor megéhezett. Már régóta nem ültek együtt asztalhoz. A kamaszok éppen csak arra a rövid időre tolták ki az orrukat a szobájukból, amíg ettek.Ádám későn jött, ahogy szokott, fáradtan. Megsimította Éva arcát.- Mi volt ma? – kérdezte.- Semmi különös… A kép forrása: https://hu.123rf.com/photo_50351283_piros-eserny%C5%91-macskak%C3%B6ves-utc%C3%A1n-a-r%C3%A9gi-v%C3%A1ros-a-sz%C3%A9l-az-es%C5%91-a-viharos-id%C5%91j%C3%A1r%C3%A1s-sz%C3%ADnes-fekete-feh%C3%A9r-fo.html?fromid=RjdxVW1KTnREaVZqNE1KckJrbHlXQT09
Szoó VirágAz irodalom vadhajtása(Parafrázis Petőfi vadvirág-önérzetére)Hol mutassam, hogy terjesszemszóbafojtott kínjaim?Múltból jelenő asztalomfiókjának titka mind.Egyszer tán majd megmelegszemlángolásuk melegén…A közismert irodalomvadhajtása vagyok én. Volt tanítóm: ezer költő,s bennem élő verssorok.Ritmuslóra felültetettszellemem értük dobog.Rímcsengővel ők mutatják,hol a végén a refrén.A klasszikus irodalomvadhajtása vagyok én! Nem tartozom írókörhöz,észrevétlen álmodom.Nem vágyom fennkölt vitákramesszi művészfrontokon.Táncolok dalolva olykorszóvölgy lankás mezején…A túl magas irodalomvadhajtása vagyok én. Ám, azért, ha kedvetek jő,s olvasnátok lelkemet,nyitva hagyom. Aki akar,bejöhet, vagy elmehet.Nem kap gyógyírt, sem tudományt,csak szavakat őszintén.Talán inkább a költészetvadhajtása vagyok én…
Szoó VirágCsakegyperc Csakegypercemvanrádaztánrohannomkellgyorsanmonddmitakarszmertrövidareggelmégfelkellöltöznömholmimpakolatlanszertealakásbannaptáramholhagytammegyekfelébresztemgyermekeimgyorsanateátelőttekulacsadagoltamfigyelekegyébkéntcsakközbenkészítemaszendvicshegyekettollamhovatettemtégedakartalaknéhánysorbaszednileülnéktudodmitnemtudszvelemjönniafürdőszobáigafejemrendeznémhogynézekénígykimintegyszörnyűvadrémvárjcsakalighallakhajszárítózajbanleteszemmárvégreemberiformámvanmostmondjadelamígpárecsetvonássalarcomfelruházommareggelibájjalmitiskérdeztélmégátgondolomperszeannyiraszeretnékleülniegypercretudodhogyfontosvagytetartodéletbenazelmémalelkemdemostelkellmennemmegakarszszületnivesselekpapírranemlátodmimindenfelvanideírvaeztmegkellcsinálnomaztelkellintéznemhúzomacipőmmármindentáskakészengyeremegsimítomadurcáskisorcádnasziadélutánleülökmajdhozzád. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágAKKOR Ha te akkor nem,akkor én sem,akkor én isott voltaméppen,akkor nyújtózottlábad,kezedkapaszkodotta semmibe,talán belém,hisz akkoris ott voltam én,amikor kontrollnélkül szólt,mint véletlenülbekapcsolt mikrofonbólaz élet,és aki akkorrajtad kívül volt ott,én voltam,hisz haakkor te nem,én sem… Kép: Szoó Virág
Szoó VirágTéli könyörgés Csak verset adj, ó Tél, nekem,ha már az élet haldokol,színvágyó, roskadt rétekena kacér Nap téged okol,hogy bújni kell, és fázni is! Mert vad szeled mindent rabol,mi derűs, édes, üde, friss,a szómeleg talán pakolpár érzelemnyi áprilist,mit zsebszívemben óvhatok. Csak kis időablakot nyiss,hol látszanak a csillagok,hol fényzenéjük nem hamis,és szárnyra, táncra már van okvalóban, s nem csak képzelem! Mert nézd, a tollam hogy dadog,vackábafagyva, dértelena gondolat ma nem ragyog,s ezt meg kellene értenem!Csak verset adj, ó Tél, nekem! Kép: Szoó Virág
Szoó VirágKetten vagyunk a két tenyér,közöttünk a viasz kanócántáncol sárgán, narancsosanközös életünk,kicsinyke fény, bizonytalan,máskor erős, határozottlángja van.Ha hátat fordítunk neki,elsápad, betegesen pislákol,s tudom, ha otthagyná egyikünk,hosszú füstöt eresztvemég izzó fonalábólelengedné melegét.Kettőnké ez a kis világ,viaszos törzsét háromréteg erősíti,lefolyt csodaformákakarják, hogy nekünksikerüljöns ez a sziromformalény ki ne hüljön.Biztonságra vágyón,mint befogadott kisállat,hálás tekintetét ajándékozzahol nekem, hol neked,a viharoktól nem fél,ha magára nem hagyjuk,bár megremeg a teste,s egyetlen érintésreéletre táncolja magát,s minket is. Fotó: Szoó Virág
Szoó VirágPadló ez itt a padlófogom magamat tudomel kell engednem Kép: Szoó Virág
Szoó VirágSzaladni kell Most szaladni kell,a bomba robban,az egykor élőházak romokban,csak kezem biztos,azt el ne engedd,a könny italunk,ízét csak nyeljed,hol álmodunk ma,sejtelmem sincsen,csak a tegnap van,hogy búcsút intsen,most menni kell még,mert lehetetlena vissza, elmúlt,elérhetetlen,ne álljunk meg, mertmég utolérnek,fülemben csattoga fegyver-ének,a kíméletlen,a nem kérdező,s mögötte más sincs,csak a vérmező,most menni kell csak,a sorban együtt,mindenkivel, kita sorsa elnyűtt,még nem tudom, holszállunk hajóra,s a másik partighány lesz az óra,a víz az testvér,segít, s a révész,ha fizetünk, hátátvisz, csak rám nézz,mert szemed éltet,kibírjuk, hidd el,csak most a napunkbalsorsot színlel,de holnap érünkegy szép világba,majd az autóbólvígan kiszállva,nem adhatok maenni, sem inni,álomba ölelkarom ma, így ni,s a levegő, haelfogyna néha,te tudd, hogy majd csakholnap, s nem még ma…már alszol is tán…én ájulatban…megérkezünk mind…Itt új tavasz van.Fénykép: Dipali
Szoó Virágelmefásulás recsegve törnek elhalt álmaimfásult percek irtják a gondolatottörzsem rezzenetlen tűria hulló veszteségetmég lélegzem, nyugtázomegykedvű némaságom biztonságábanmég érzem a billentyűket szívemben, sütöm őket ujjbegyeimmelpuhán lerakódnak egyenként betűia monontonitásban vergődő elme szavainakfeladatáradás volt hétvége helyetts most figyelem, túléltem-e a fulladógörcsöket, mint mikormély vízben kerestem a levegő fényétlassú színei az ismerős környezettárgyainak összemosódnakrégi törekvések zaja elhaltövem kitépve macbethi várakalá nem vonulok lomhánvonszolom unalmát a reményvesztésnekcsak távolból nézem a megfeszített lelkesedéskínhalálátez sem érdekelmég felkelt a Kell, e mázsás súlyú kegyetlenségs már alig hallom a Lehet távolodódallamtalan dúdolását… Fénykép: Szoó Virág
Szoó Virág… aztán kezdődött minden Nem akartam erőszakos lenni. Csak ültem az asztalon, és Őt néztem. Tudtam, hogy ha elég kitartó leszek, találunk időt az együttlétre. Addigra már hihetetlen távolinak tűnt a pillanat, amikor elindultam. Akkor régen, nem is gondoltam erre az asztalra, sem Rá. De az is lehet, hogy már akkor tudtam. Felidézhetetlenül homályos, ugyanakkor kimérten önhitt volt a kezdet. Nem is köszönt. Csak nézett. Tulajdonképpen így mutatkozott be. Hebegtem valami olyasmit, hogy majd meglátom, hogy alakul, mert nincs időm ilyesmire, de kézremegősen zavarban voltam. Ő meg olyan magabiztosan ült ott az asztalon, és nem szólt semmit. Nem volt rá szüksége. Nem is ért hozzám, mégis látszott rajta, hogy pontosan tudja, hogy megérintett ezen az első találkozáson. Hiába akadt össze olykor a tekintetünk, napokig nem történt semmi. Számomra is furcsa volt, hogy nem voltam sem dühös, sem türelmetlen. Talán az, hogy annyi helyen megfordultam már, lecsillapított. Már tudtam várni. Nem is volt olyan nehéz, hiszen voltak apró jelek, vagy inkább rezdülések, amik eljutottak Tőle hozzám. Hezitált. Minden idegszálam azt súgta, hogy erre most igazán nincs időm! Egészen biztosan emlékeztem rá, hogy az első alkalommal is megmondtam világosan, hogy NEM FÉR BELE! De olyan elérhetőnek tűnt… elgondolkodtatónak… izgatóan vonzott. És lassan érett bennem az elhatározás, hogy meg kell próbálnom! Hogy mi értelme is volna ellenállni? A kanapéján kezdtük. Ő kényelmesen elhelyezkedett, én pedig fesztelenül, magától értetődően értem hozzá. Nem volt az több, mint egy kis ismerkedési rítus. Kicsit bemutatkoztam, nem durván, de egyértelművé tettem, hogy szüksége van rám, a jelenlétemre, a szavaimra, az érintésemre. Nem árultam el sok mindent magamról, csak épp annyit, amitől titokzatosabb lehettem számára. A szavak olyan sokféle értelmét nyitottam meg, ami elvarázsolta. Az intellektus már kinyílt, az érzékek még várakozó állásponton voltak. Lopott órákat töltöttünk együtt. Az első napi bűvölet valami olyan izgalommá változott, amit időről időre félre tudtam tenni, de nyugodni nem lehetett tőle. Szavai észrevétlenül váltak a részemmé, nem is ittam őket, hanem a pórusaimon keresztül áradtak belém. Mindig én vetettem véget a befejezetlen találkáinknak. Kíméletlenül, mivel folytatnom kellett hétköznapi ösvényeim taposását. Kegyetlensége, ahogy eltaszított magától (az életére hivatkozva) türelmetlenné tett. Akartam azt a pillanatot, ami teljes lesz végre! Követelőző lettem. - Most nem hagyhatsz itt!- Muszáj! Mindjárt 6 óra.- Nem hiszem el, hogy képes vagy ilyenkor is az órát nézni! Hiszen már majdnem…- Önző vagy!- Én? Mindig Te döntesz az együttlétekről. És most is Te akarod igazán!- Tudom. - Akkor? Maradtam. Hat óra után hat perccel keltem fel a kanapéról. Tényleg nem volt sok hátra. Az érzéseim nem kavarogtak, hanem tisztán és kézzelfoghatóan, olvadásra kész kristályos pelyhekként egyszerre voltak jelen bennem és körülöttem. Verára gondoltam, aki kicsit több, mint egy hete bemutatta, mint „kedvencét”. Még egy pillantást vetettem a sokatmondó borítóra… aztán kezdődött minden.A fénykép forrása: saját fotóalbum
Szoó VirágMi volt ma? Esőszürke hangulat telepedett a városra. Az autók csúsztak, az esernyők nyitottsága jelezte a lelkek bezártságát. Nem volt hosszú az út az irodáig, ahová magányosan baktatott, de tudta, mire beér, csontig nyirkos lesz. Keresgélt az elme- és emlékfiókokban, hátha talál valami melegedő témát, amin gyaloglás közben gondolkodhat, amikor halk, szinte bocsánatkérő kiáltást hallott a háta mögül. A néni, akit az imént hagyott le, elesett, és most félig fekve, félig ülve szorongatta a táskáját.- Félreléptem. Amíg a férjem élt, úgysem tettem soha ilyet! – s szeme huncutul nevetett.- Én is csak álmomban – felelte Éva, miközben felsegítette.- Pedig de jó lett volna! Például amikor a Józsi meg volt veszve értem…- Nem fáj semmije? Ne hívjak mentőt?- Nem, édesem, nem kell. Jól vagyok. Csak a Józsit sajnálom. Hogy nem mentem el akkor vele, amikor még fiatal voltam. Az irodában is szürkeség volt, habár kevésbé nedves, és kissé melegebb. Kolléganője nyakára vastag sál simult. Lassan letekerte.- Te, nem piros már a nyakam? Tomi reggel nem bírt magával, és úgy letepert, hogy most is remegek a gyönyörűségtől, ha csak rágondolok…- Nem, már nem piros. Email várta, ahogy megnyitotta a fiókját. Barátnője legújabb kalandjáról számolt be. Nem volt más, akinek elmondhatta volna, és Éva tudta, hogy ezeket a leveleket olvasás után neki is törölnie kell, nehogy valaki megtudja. - Sziasztok! Hú, gyerekek, reggel néztem, ma olyan bolygóállások vannak, hogy mindenkinek van esélye egy kis flörtre. – hozta a napi szükséges asztrológiai információt a „horoszkópfelelős”. – És nézzétek csak! Mindenkin van ma valami vörös, valami szenvedélyes… Ez nem lehet véletlen! A nap ennek ellenére úgy telt el a munkahelyén, ahogy szokott. Pedig a reggeli események, benyomások nem maradtak hatástalanok. Éva azt vette észre, hogy álmodozik: mindjárt belép egy férfi, aki kizárólag tőle akarja megtudni a számára fontos kérdésekre a választ, és a végén vacsorázni hívja. Ilyet eddig úgyis csak filmeken látott, egyszer már igazán megtörténhetne… Délután beugrott a pékségbe, vett hat kiflit tízóraira a gyerekeknek, fél kiló kenyeret vacsorára, aztán hazaballagott. Mindenki akkor ment ki az étkezőbe, amikor megéhezett. Már régóta nem ültek együtt asztalhoz. A kamaszok éppen csak arra a rövid időre tolták ki az orrukat a szobájukból, amíg ettek.Ádám későn jött, ahogy szokott, fáradtan. Megsimította Éva arcát.- Mi volt ma? – kérdezte.- Semmi különös… A kép forrása: https://hu.123rf.com/photo_50351283_piros-eserny%C5%91-macskak%C3%B6ves-utc%C3%A1n-a-r%C3%A9gi-v%C3%A1ros-a-sz%C3%A9l-az-es%C5%91-a-viharos-id%C5%91j%C3%A1r%C3%A1s-sz%C3%ADnes-fekete-feh%C3%A9r-fo.html?fromid=RjdxVW1KTnREaVZqNE1KckJrbHlXQT09
Szoó VirágAz irodalom vadhajtása(Parafrázis Petőfi vadvirág-önérzetére) Hol mutassam, hogy terjesszemszóbafojtott kínjaim?Múltból jelenő asztalomfiókjának titka mind.Egyszer tán majd megmelegszemlángolásuk melegén…A közismert irodalomvadhajtása vagyok én. Volt tanítóm: ezer költő,s bennem élő verssorok.Ritmuslóra felültetettszellemem értük dobog.Rímcsengővel ők mutatják,hol a végén a refrén.A klasszikus irodalomvadhajtása vagyok én! Nem tartozom írókörhöz,észrevétlen álmodom.Nem vágyom fennkölt vitákramesszi művészfrontokon.Táncolok dalolva olykorszóvölgy lankás mezején…A túl magas irodalomvadhajtása vagyok én. Ám, azért, ha kedvetek jő,s olvasnátok lelkemet,nyitva hagyom. Aki akar,bejöhet, vagy elmehet.Nem kap gyógyírt, sem tudományt,csak szavakat őszintén.Talán inkább a költészetvadhajtása vagyok én…