2017.10.19.

Gyilkos Rutin

Elhatározta, hogy most megöli.

Már sokszor próbálkozott vele, de eddig kudarcot vallott.

Voltak évek, amikor elvett tőle mindent, ami gyermekkorában örömöt jelentett neki (15 évig például csak altatódalokat énekelt ő, akinek az éneklés létfeltétel volt), de ez a Halandó 71041022 nem akart belehalni a bánatba, ezért keresett magának más örömöket (cseperedő gyermekeinek látványa például pótolta a társaság hiányát is) és változatosságot talált a monotonitásban is.

Ez akkor felháborította.

Néha sikerült öngyilkos gondolatokat ültetni a fejébe: pl. kiugrás a kilencedik emeletről, de Halandó 71041022 mégsem ugrott ki. Biztosan jó nagy adag életösztönt örökölt.

De most…, most itt az alkalom!

Nem huszonéves már, elmúlt negyven (mondjuk az negyvenes forduló is majdnem sikeres év lett), és nincs már annyi lelki ereje. Ráadásul remek időszaknak ígérkezik a május!

Tervet készített:

Alaphelyzet:

Halandó 71041022 már zaklatott lesz április végére, mert két érettségiző osztályában le kell zárnia a jegyeket, és hála a gondos előkészítő munkának (a rutinszerű munkák halmozódása elől sokszor menekült kreatív tevékenységeibe, továbbá egy utazás is hátráltatta a kötelességek teljesítésében), elcsúszott a dolgozatjavításokkal.

1. Fázis: Egy kis reménykeltő hónapkezdés: sikerül lezárni a jegyeket, szerenádon látja vendégül a diákjait, akiket nagyon kedvel (ez pillanatnyilag ugyan őellene, a Gyilkos Rutin ellen dolgozik, de hosszú távon csak lelkifurdaló emlék marad az emberi kapcsolatokról).
2. Fázis: Megkapja az érettségi dolgozatokat, ezzel beindul a felelősségérzet kényszere, és az aggódás, hogy ezek mellett még a tanítandó osztályok dolgozatait is ki kell majd javítania, és persze a család…
3. Fázis: az igazi munka – szövegértési feladatok javítása. Egyrészt rettenetesen lélekölő rutinfeladat, másrészt tépelődésre alkalmat adó, félreérthető kérdések, megoldások. Hű, de jó lesz látni, ahogy őrlődik majd: néha szeretne a gyerekeivel beszélni, vagy legalább nem ingerülten kommunikálni, de szinte minden otthoni percét lefoglalja a javítás!
4. Fázis: Teljes lelkiismeret-furdalás minden nem javítással töltött pillanatért, mert még neki sem kezdett a fogalmazásoknak. Lehetőleg megspékelve a férje és a fia elvárásaival, megnemértésével.
5. Fázis: Elemző fogalmazások szemrevételezése. A legszebb, legreménytelibb időszak: Halandó ugyanis rendkívül lelkiismeretes. Minden szöveget kivázlatol, értékel. Úgy tekinti, hogy ez az egyik utolsó lehetősége (a szóbeli vizsgán kívül) a srácokkal való szellemi találkozásra. A kimerülés közeleg.
6. Fázis: késés, reménytelenség. Az aggodalom, hogy nem fejezi be időre, természetesen lassítja a munkát. Kimerülés halmozódik.
7. Fázis: Teljes KO. Minden határidős munka leadva, de nincs örömérzet. Remélhetőleg otthon sem értik meg az egyre kevésbé tolerálható viselkedést.
8. Fázis: valami frappánsan beütő lelki ökölcsapás, és jól előkészített utalások az egyetlen kiszállási módra: az öngyilkosságra.

Elégedetten dőlt hátra.

A terv kiválónak ígérkezett.

A május kissé zaklatottan indult.

Amikor hazaért az angliai továbbképzésről, úgy érezte, lehetne sokkal nyugodtabban élni, mint ahogy szokott. Nem törődni az időjárással, a feladatokat lazán és magabiztosan elvégezni, utána sétálni a városban, többféle kaját kipróbálni.

Persze, talán nem minden nap, de időnként…

Az egyetlen kellemetlen élménye az volt, hogy ő ugyan hazaért, de a bőröndje nem. Sajnos az osztályozó füzetét is az utolsó pillanatban abba tette.

Hogy minek vitte el? Utaztatott dolgozatokat is, és javítás után be akarta írni a jegyeket.

A bőrönd késett, nem tudta, hogy hogyan fogja lezárni az érettségizők félévét, próbálta emlékezetből felidézni az ötösöket-négyeseket legalább, de nem nagyon ment, a diákok egy része behozta a dolgozatfüzetét, de nem mindenki, ráadásul a szerenádra is be kellett vásárolni, és csak egy napja maradt…

Aztán megjött a nagy gyöngyvászon gurulós, megoldódott minden határidőre, és attól az apró vicces momentumtól eltekintve, hogy az egyik osztály tévedésből a más háza előtt énekelt, kellemesre sikerült a május eleje. Még az unokahúga ballagása is remek hangulatban telt.

Megkapta az érettségi dolgozatokat. Örült, mert olyan témák voltak, amiket elég alaposan átvettek magyarból.

Az első hétvégén fellépése volt a kislányának. Az egész szombatot vitte ez a program, de a fáradtság ellenére is többé-kevésbé jól érezte magát, tudott örülni a kis mosolygónak. Estére viszont iszonyúan fájt a feje. Vasárnap is alig tudott emiatt javítani. A szövegértésekkel viszonylag jól haladt, de közben az agya halkan kattogott, három feladatlap után úgy érezte, nem bír többet, aztán csak folytatta, sokkal lassabban, majd inkább lepihent, és ez segített. Negyed óra múlva vissza tudott ülni az íróasztalhoz.

Csak ebédelni jött ki a szobából.

A második héten minden szabad félórája a feszültséget növelte: vagy javított, vagy a javításra gondolt. Ezen a gondolatkörön kívül alig kommunikált. Ha szóltak hozzá, kezdett ingerült lenni. Ezen a hétvégén családi nap volt a kislánya iskolájában. Ott volt, jót beszélgetett, és szervezni kezdte a tanító nénik búcsúajándékát: a fotókönyveket. De folyton körülötte ólálkodott a rettegés.

Ráadásul, amikor végre neki tudott állni a feladatának, jött a fia. Valamit nem talált. Aztán a kislány: nekiállhat-e egyedül sütni? És a férje is a szokásos szólammal: Ebben a lakásban soha nem lesz rend…

Üvölteni lett volna kedve.

Néha a kocsiban meg is tette. Nem ismert magára: olyan durva szavak szakadtak ki belőle, amik máskor fizikai fájdalmat okoztak neki, csak a fülén keresztül. Egy agresszívan dudáló sofőrnek még a középső ujját is felmutatta, pedig ilyet soha nem tett még. Nem tartotta emberinek. Kezdte felismerni, hogy az erőszak egyik oka szimplán a kimerültség is lehet. Az elkeseredés, a kilátástalanság. De most nem érezte megválthatónak a világot, hiszen ő maga is…

Összefolytak a napok, nem látta a végét, hiába volt dátumhoz kötve a leadás, mert az előtte tornyosuló ezerszavú szörnyeteg mögött ott sorakozott a szóbeli tételek összeállításának határideje, a többi osztály eddig mellőzött dolgozatát lobogtatta kezében a félév fogatlan vége, javítások, javítások, javítások, jegylezárások, bizonyítványok kitöltése, már fájt a feneke, akárhogy is helyezkedett el a széken, már égett a szeme az olvashatatlan írások böngészésétől, már egyszerre volt farkaséhes és küzdött a hányingerrel…

Bejárt dolgozni. Amíg a srácok között volt, egészen emberszerűnek érezte magát, de időnként összekeverte a szavakat, elfelejtette, hol tartott, és igazából nem is érdekelte, kinek hogyan lesz elég jegye, ha korábban hiányzott, és…

Mindegy!

Minden mindegy!

Nem aludt jól. Rémálmai voltak. Csak a szokásosak, csak intenzívebben: elfelejtett valamit, nem ment be órára, bement, de nem oda, ahova kellett volna, nem azt csinálta, amit kellett volna, kellett volna, kellett volna, kellett volna…

Amikor leadta a dolgozatokat, nem örült. Még csak meg sem könnyebbült.

Osztálykirándulás.

Három nap, amikor végre kiszakadt Gyilkos Rutin karmai közül. Bár még nem látta közelről, de lassan érezni kezdte állandó jelenlétét, szándékát. Miközben a buszon ült, a várost járta, beszélgetett, szinte hallotta zaklatott lihegését. Még vagy már, de mert örülni, ha nem is felhőtlenül (a folyamatos zihálás miatt). Próbált nem foglalkozni azzal, ami utána várja majd otthon.

Most a „sajátjaival” volt, rájuk szánta az idejét, és végre újra szerette őket.

A legmagasabbra a legmélyebb pillanatban jutott: barlangtúrát szervezett, igazi kúszós-csúszós-mászós kalandot, amire tízen vállalkoztak rajta kívül. Akkor az agyagos falú termekben, a hosszú létrákon, a csak fekve átjárható folyosókon megszűnt a fejében a lihegés. A Gyilkos Rutin lemaradt.

Hogy a fene enné meg ezt a kirándulást! Pedig azt hitte, ez is csak feladat lesz neki, ami növeli majd a feszültséget! De mindegy! Csak türelemmel kell lenni, és újra visszalép az elhagyott ösvényre, aminek a végén csak egy cél várja.

 A visszatérés a hétköznapokba zuhanásszerű volt. Mintha ejtőernyő nélkül ugrott volna, úgy összezúzta magát. Nem akart még egy kirándulást! Azon morfondírozott, hogyan menthetné ki magát a tantestületi kiruccanásról.

Hazudj valamit! Van, aki megteszi, Te miért ne oldanád meg így ezt?

Nem bánta meg, hogy a többiekkel tartott! A hangulat baráti volt, az idő igazi nyári tűző napos.

Még nem adom fel!

Az utolsó hét lerombolni igyekezett a kirándulások mámorpalotáit. Ha élmény volt is, a kialvatlanságot nem enyhítette egyik sem. Amikor lezárta a jegyeket, nem érzett megkönnyebbülést. Amikor összeállította a szóbeli érettségi feladatokat, nem volt elégedett (szerencséje volt, hogy az egyik kollégája a teljes angol tételsorát felajánlotta, arra már végképp nem tudta, honnan szerez erőt).

Már nem tudta, ki is ő valójában. Hiába nézett tükörbe, nem is érdekelte a látvány. Az orrára szálló emléket, ami vidám együttlétekről zümmögött, dühösen elhessentette. Utálta a zümmögést. A múlt tán teljes hazugság. A jelen pedig alig elviselhető. A jövő? Az meg minek?

Nem válaszolt az üzenetekre, nem is nagyon akart kommunikálni senkivel. Illetve egyvalakit végre megszólított:

Végre megértette, és annyi ereje még maradt, hogy tiltakozzon. Felkapta a keze ügyébe kerülő élménytelenséget, az egyhangú feladatok rothadt paradicsomait, a javítások hányingerrel kevert gyomorgörcseit, és maradék erejével hozzávágta a rémhez. Már tudta, hogy nem először találkoztak, de csak most állt vele szóba. Érezte, hogy nem lesz könnyű örökre elzavarni, talán nem is sikerül most, de megfeszítette alig létező izmait, és mindent dobált már: ugyanúgy végzett munkákat, örömtelen robottevékenységeket, visszatérő fájdalmakat…

Üvöltve zokogott.

Pedig már majdnem megvolt!

Még eldöntöm, hogy végleg feladom, vagy csak háttérbe húzódom egy kis időre.