Szoó VirágSzépségbe menekülve Akartál éber álmot,nevelni versvirágot,szórni a szirma színét,mint gyalázat az átkot. Hitted, a jó erősebb,megéri mind a hőstett,s ha bele kell is halni,magadat már legyőzted. Bíztál munkás napokban,épülő otthonodban,s társtalanul maradtálközönybe csomagoltan. Reményed is megártott:habzsoltad a világot,s a gyomrod maró ízbőlcsak az öröm hiányzott. Láttál sok gyenge férget,egymást harapó népet,s ahogy a gúny közéjüktiprást élvezve lépett. Érezted szög hegyébenvéred ízét, de mégsemszolgáltál torz hatalmat,kár, hogy ez sosem érdem! Borzadva-undorodva,eszeddel tusakodva,lemondva hull a könnyedmegalázott korodra. Tanítva és okulva,keserűségbe fúlvamentenéd mégis azt, minmost már semmi se múlna: szóba fagyasztott bűnrenem nézve, nem hevülveőrizni versnyi álmotszépségbe menekülve. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágEl ne felejtsemCsak azt el ne felejtsem, hogy honnan jöttem én,hogy milyen ízű a dal az álom peremén,hogy a szó akkor szép, ha nem giccses, s hazug,ha nem keres kedveket, s mutatja, hol az út,hogy nyelvem a vagyonom, és herdálása fáj,hogy semmi más nem enyém, hogy nem vagyok király,de más sem az, és nem kell hajlonganom soha,hisz ki bárkit lenézne, az fél, vagy ostoba. Csak azt el ne felejtsem, hogyan kell játszani,hogy nem szabad szándékkal senkit sem bántani,hogy végtelen világban az élet végzetes,de tenni és szólalni még így is érdemes,hogy hallgatni is kell s olvasni mindhalálig,csodálni gondolatot, amint felparázslik,hogy míg köszönhetek még, addig hálás legyek,és felkeljek, ha bármily reggelre ébredek. Csak azt el ne felejtsem, ki volt anyám s apám,az igazságremények, a béke hajnalán,hogyan fut a poloska cselédszoba falán,s hogy csurog a verejték a paraszt homlokán.Csak azt el ne felejtsem: az indulat halál,mely egyszer észrevétlen hozzám visszatalál,hogy szótlanul ne tűrjek, de lássam, hol a gát,s hogy a csend csöppje gyógyít, ha hallgatom dalát, Kép: Szoó Virág
Szoó VirágŐszpárbaj„Na, gyere, Ősz! Megvívok veled!Bátran kiállok ellened!Ne próbálj lebeszélni engem!A megbékélést rühellem.Nem lágyulok, nem gyönyörködömlombálarcod színeiben.Nem az vagyok, ki elmúlásonmerengve őrzöm hitem.Bár elismerem, szép vagy, miképpaz álomközelség is szép,de nem hátrálok! Legyőzlek én,itt, rozsdavárad közepén!”És hadonásztam össze-vissza,s az Ősz csak egyre nevetett,kardom elvette, s rám kacsintvaismételgette nevemet.„Nem érted? Tán megérted egyszer,hogy ellenséged nem vagyok!S ha te nem is szeretsz, azért mégmás versében ragyoghatok.” Kép: Szoó Virág
Szoó VirágNem így kelleneNem így kellene élni,ilyen elégedetlen torzulásban,cicomás-rút ál-vágyakvonzotta lusta életkáromlásban! Nem így kellene néznimások viszonytáncát földdel és éggel,ilyen rosszalló dühvel,ilyen fáradt-kesergő irigységgel! Nem így kellene várniszelíd megbékélés-állagú áldást,ily tétlen alázattal,mint virágok a megporzó széljárást! Nem így kellene élni,ilyen petyhüdt, hitetlen célvesztésben!Elhallgatok. Azt hiszem,e figyelmeztetéssel rég elkéstem! Kép: Szoó Virág
Szoó VirágFüggetlen kérdések Kitől függ a függetlenség?S akarom, ha nem enyém?Ha másét kérem, nekem lesz?S bűn, ha őrzöm, vagy erény? Ha neked kell, adhatom, minekem raktározva van?Küzdelem, vagy béke vár, hafüggetlenítem magam? Lehet örök, ha meghalokazért, hogy másnak legyen?S örökül hagyhatom, hogy majdhasználja a gyermekem? Idő, hely és körülményekfüggvényében hol vagyok?Gondolatom szabadságaérzés, vagy csak állapot? Kép: Szoó Virág
Szoó VirágKapaszkodóAhogy ujjaink váltakozva,egymás ellentéteikéntösszekapcsolják távlatainkat,az most is ugyanolyan.Ahogy a hosszúkás kisujjtúloldalán a kissé szögletes végű másiksimogatásra mozdul,ahogy először hüvelykujjam bújika hideg elől a két tenyér közé,majd ahogy kisebbre gyűrt öklömreóvón és szorosanráborul a tiéd,pedig nem is sokkal nagyobb,az most is ugyanolyan.Ebbe a változatlanságbakapaszkodomörök változásaink,kortünetszerű keserűségünkés a megszokásrettenet okoztaszertezuhanásaink előlmenekülve. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágTolongásMint egy régi vasútállomáson,honnan izgatott útra ezrek indulnának,a peronon áll tétovázásom,s a lökdösődő, érzéketlen tömeg árad.Felbukkannak fejek, fuldokolvatátognak, kapálóznak, (vagy tán integetnek?),belenéznek vaktükrű arcomba,majd felriadnak: csak a csomagjuk legyen meg!Hová utaznak? Cél várja őket?Vagy mindegy, akárhová, csak innen messzire?Velem mind könnyedén tegeződnek,hisz miattam jöttek egyszerre ők most ide.Féléber gyermek sír keservesen,valamije eltűnt, talán ma a radírja,amit nem is keresett sehol sem,esdeklőn-követelőn néz rám, az anyjára.Egy kamaszfiú örök harcávalküzd, hisz a világ egésze fordult ellene,magán kívül senkivel nem tárgyal:saját palackjában rab a saját szelleme.Rám lelnek a feladatarcúak,egyik papírokat lobogtat, felemelvefenyegetően a tollat, s zúgnaka türelmetlen seregek, üvöltik egyre:Hullassa vérét a toll, lap aljánformálva valamit jegyként egy és öt között!Szélsodorta sorok borulnak rám,bennem az idő idővel már megütközött.Mások is jönnek: vidám ölelők,kesergést humorba fojtó kollégacsoport,mesélnek, vagy még kérdeznek előbb,figyelmük old sok gubancos- szorongáscsomót.Majd kitágul a csarnok, s nem csupána jelenembereket látom a tömegben,de mind, akire valami okán,valaha, egy közös állomáspadon leltem.Attila most is itt van, örökké,bús bajusza alá mosolyt akarok látni.Villan, aztán, mintha letörölnéegy érkező vonat, elköszön, s indul fájni.Ifjú, katonaruhás nagyapámöleli anyámmal várandós nagyanyámat,életem gyökerével sír hazám,melyre mindig csak öngyilkos háború támad.És terelik őket is, csillagoksárgállnak, s hullnak értetlen fájó szemembe.Nem viselem el, hogy vak nem vagyok,s másfelé nézni bűn! Átkos teher az elme!Szegény család a falnál kuporog,száz, vagy ezer éve már egy falatra vágyva,adnék, de elém új tömeg robog,csendőrakarattól visszhangzón nagy a lárma:félelemtől dermedt vérű szavak,nehogy valaki megsejtse: ők is emberek,a kilakoltatók csak játszanak?Nem látják, hogy saját anyjuk összetört, beteg?S valahol egy láthatatlan zsákonvalaki ül, s kezét dörzsöli kárörvendőn…Ha akarom, ha nem, mindezt látom.A légbe tekintek könnyezve a jövendőn,mikor kezem megfogja egy emlék,egy könyv. Megsimítom, s kiröppennek belőlehősök, kislányok, kis- és nagy medvék,színes kedvüket a peronszürkébe szőve.Lassan tágul a tér körülöttem,gyötrődő gondolataim felkapaszkodnak,sóhajt próbálok megkönnyebbültenkifújni, s számból egy síp szól, űzője gondnak.Még mindig állok, s nézem csak őket:egy áttetsző szerelvényre feltolonganak,visszanéz egy lány, éppencsak nő lett,háláról szólhatnak a zsivajnyelte szavak.Még pár homályos tekintet villan,vagy csak én nem látom már mindegyiket tisztán,csodálom azt is, hogy eddig bírtam.Álomra vágyom és hogy engem is elvisz tánvalami innen. Már magam vagyok,szuszogásomra a vonat sóhaja felel.Felemelem a tárcsát, jelt adok.A vonat elrobog, s én fáradtan alszom el. Kép: https://nagyhaboru.blog.hu/2012/12/10/_hasonlitunk_azon_halalra_szant_baranyokhoz
Szoó VirágTakarítós friss(A Házimunkadalok című ciklusból)Ej, de régennem takarítottsenkisem ebben a lakásban!Száll az aprószemcsehad ide-oda,prüszköl a porcica javában.Lassan eltűntmind, ami rend volt,bárhova nézel is utána,rejti arcátholmi, a fele ruha,mintha kilátni is utálna.Fogd a rongyot,mert lerakódott,s vastag a szürke a szobákon!Kell a porzsák,mind odagyűljön,majd a kukánál kirázom.Zúg a porgép,nyolcfele menekül apóknak a lába, de hiába,én kegyetlenszívom a hálót,még mielőtt ő kimászna.Jöjjön a vödröm!Végre, ha lemerül anyél s vele rongycsík csokornyi,lágy simitássalhúzom a padlón,s hallhat akárki ma dalolni:’Jaj, de tiszták,jaj, de ragyognakmind a szobák!’ Majd vigyázok,hogy ne gyűjtsékössze a felületekújra a port, ami nagy átok.Ám elég csakegy nyomorult hét,s rágja a porcica a lábam:’Ej, de régennem takarítottsenkisem ebben a lakásban!’ Kép: Szoó Virág
Szoó VirágEgyszervolt kislányEgyszervolt kislánynak ébredés az álma,szeretné, ha minden fénybekötve állna.Adást vár a nincstől, mintha volna válasz,Érzi, hogy a kérdés önmagában támasz. Egyszervolt kislánynak három kívánságaEgy időben vágyik karja hívására.Bújnának a féltől egész menedékbe,öltöztetné éltük dalos madárkékbe. Egyszervolt kislánynak mosolyog a tánca,Átnyújtja a lángját, szél alá a tálca.Tekintetvarázsa fényt fakaszt az éjből,Tanulja, hogyan kell felmerülni mélyből. Egyszervolt kislánynak megszólal a csendje,Lélekbozótjának sajátos a rendje.Nem várhatja senki egy szemét, ha kéri,Szíve gabonáját vékaszámra méri. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágSzépségbe menekülve Akartál éber álmot,nevelni versvirágot,szórni a szirma színét,mint gyalázat az átkot. Hitted, a jó erősebb,megéri mind a hőstett,s ha bele kell is halni,magadat már legyőzted. Bíztál munkás napokban,épülő otthonodban,s társtalanul maradtálközönybe csomagoltan. Reményed is megártott:habzsoltad a világot,s a gyomrod maró ízbőlcsak az öröm hiányzott. Láttál sok gyenge férget,egymást harapó népet,s ahogy a gúny közéjüktiprást élvezve lépett. Érezted szög hegyébenvéred ízét, de mégsemszolgáltál torz hatalmat,kár, hogy ez sosem érdem! Borzadva-undorodva,eszeddel tusakodva,lemondva hull a könnyedmegalázott korodra. Tanítva és okulva,keserűségbe fúlvamentenéd mégis azt, minmost már semmi se múlna: szóba fagyasztott bűnrenem nézve, nem hevülveőrizni versnyi álmotszépségbe menekülve. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágEl ne felejtsem Csak azt el ne felejtsem, hogy honnan jöttem én,hogy milyen ízű a dal az álom peremén,hogy a szó akkor szép, ha nem giccses, s hazug,ha nem keres kedveket, s mutatja, hol az út,hogy nyelvem a vagyonom, és herdálása fáj,hogy semmi más nem enyém, hogy nem vagyok király,de más sem az, és nem kell hajlonganom soha,hisz ki bárkit lenézne, az fél, vagy ostoba. Csak azt el ne felejtsem, hogyan kell játszani,hogy nem szabad szándékkal senkit sem bántani,hogy végtelen világban az élet végzetes,de tenni és szólalni még így is érdemes,hogy hallgatni is kell s olvasni mindhalálig,csodálni gondolatot, amint felparázslik,hogy míg köszönhetek még, addig hálás legyek,és felkeljek, ha bármily reggelre ébredek. Csak azt el ne felejtsem, ki volt anyám s apám,az igazságremények, a béke hajnalán,hogyan fut a poloska cselédszoba falán,s hogy csurog a verejték a paraszt homlokán.Csak azt el ne felejtsem: az indulat halál,mely egyszer észrevétlen hozzám visszatalál,hogy szótlanul ne tűrjek, de lássam, hol a gát,s hogy a csend csöppje gyógyít, ha hallgatom dalát, Kép: Szoó Virág
Szoó VirágŐszpárbaj „Na, gyere, Ősz! Megvívok veled!Bátran kiállok ellened!Ne próbálj lebeszélni engem!A megbékélést rühellem.Nem lágyulok, nem gyönyörködömlombálarcod színeiben.Nem az vagyok, ki elmúlásonmerengve őrzöm hitem.Bár elismerem, szép vagy, miképpaz álomközelség is szép,de nem hátrálok! Legyőzlek én,itt, rozsdavárad közepén!”És hadonásztam össze-vissza,s az Ősz csak egyre nevetett,kardom elvette, s rám kacsintvaismételgette nevemet.„Nem érted? Tán megérted egyszer,hogy ellenséged nem vagyok!S ha te nem is szeretsz, azért mégmás versében ragyoghatok.” Kép: Szoó Virág
Szoó VirágNem így kellene Nem így kellene élni,ilyen elégedetlen torzulásban,cicomás-rút ál-vágyakvonzotta lusta életkáromlásban! Nem így kellene néznimások viszonytáncát földdel és éggel,ilyen rosszalló dühvel,ilyen fáradt-kesergő irigységgel! Nem így kellene várniszelíd megbékélés-állagú áldást,ily tétlen alázattal,mint virágok a megporzó széljárást! Nem így kellene élni,ilyen petyhüdt, hitetlen célvesztésben!Elhallgatok. Azt hiszem,e figyelmeztetéssel rég elkéstem! Kép: Szoó Virág
Szoó VirágFüggetlen kérdések Kitől függ a függetlenség?S akarom, ha nem enyém?Ha másét kérem, nekem lesz?S bűn, ha őrzöm, vagy erény? Ha neked kell, adhatom, minekem raktározva van?Küzdelem, vagy béke vár, hafüggetlenítem magam? Lehet örök, ha meghalokazért, hogy másnak legyen?S örökül hagyhatom, hogy majdhasználja a gyermekem? Idő, hely és körülményekfüggvényében hol vagyok?Gondolatom szabadságaérzés, vagy csak állapot? Kép: Szoó Virág
Szoó VirágSóhaj Estpuhán ma issóhajjal betakaromhangtalan dalom. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágKapaszkodó Ahogy ujjaink váltakozva,egymás ellentéteikéntösszekapcsolják távlatainkat,az most is ugyanolyan.Ahogy a hosszúkás kisujjtúloldalán a kissé szögletes végű másiksimogatásra mozdul,ahogy először hüvelykujjam bújika hideg elől a két tenyér közé,majd ahogy kisebbre gyűrt öklömreóvón és szorosanráborul a tiéd,pedig nem is sokkal nagyobb,az most is ugyanolyan.Ebbe a változatlanságbakapaszkodomörök változásaink,kortünetszerű keserűségünkés a megszokásrettenet okoztaszertezuhanásaink előlmenekülve. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágTolongás Mint egy régi vasútállomáson,honnan izgatott útra ezrek indulnának,a peronon áll tétovázásom,s a lökdösődő, érzéketlen tömeg árad.Felbukkannak fejek, fuldokolvatátognak, kapálóznak, (vagy tán integetnek?),belenéznek vaktükrű arcomba,majd felriadnak: csak a csomagjuk legyen meg!Hová utaznak? Cél várja őket?Vagy mindegy, akárhová, csak innen messzire?Velem mind könnyedén tegeződnek,hisz miattam jöttek egyszerre ők most ide.Féléber gyermek sír keservesen,valamije eltűnt, talán ma a radírja,amit nem is keresett sehol sem,esdeklőn-követelőn néz rám, az anyjára.Egy kamaszfiú örök harcávalküzd, hisz a világ egésze fordult ellene,magán kívül senkivel nem tárgyal:saját palackjában rab a saját szelleme.Rám lelnek a feladatarcúak,egyik papírokat lobogtat, felemelvefenyegetően a tollat, s zúgnaka türelmetlen seregek, üvöltik egyre:Hullassa vérét a toll, lap aljánformálva valamit jegyként egy és öt között!Szélsodorta sorok borulnak rám,bennem az idő idővel már megütközött.Mások is jönnek: vidám ölelők,kesergést humorba fojtó kollégacsoport,mesélnek, vagy még kérdeznek előbb,figyelmük old sok gubancos- szorongáscsomót.Majd kitágul a csarnok, s nem csupána jelenembereket látom a tömegben,de mind, akire valami okán,valaha, egy közös állomáspadon leltem.Attila most is itt van, örökké,bús bajusza alá mosolyt akarok látni.Villan, aztán, mintha letörölnéegy érkező vonat, elköszön, s indul fájni.Ifjú, katonaruhás nagyapámöleli anyámmal várandós nagyanyámat,életem gyökerével sír hazám,melyre mindig csak öngyilkos háború támad.És terelik őket is, csillagoksárgállnak, s hullnak értetlen fájó szemembe.Nem viselem el, hogy vak nem vagyok,s másfelé nézni bűn! Átkos teher az elme!Szegény család a falnál kuporog,száz, vagy ezer éve már egy falatra vágyva,adnék, de elém új tömeg robog,csendőrakarattól visszhangzón nagy a lárma:félelemtől dermedt vérű szavak,nehogy valaki megsejtse: ők is emberek,a kilakoltatók csak játszanak?Nem látják, hogy saját anyjuk összetört, beteg?S valahol egy láthatatlan zsákonvalaki ül, s kezét dörzsöli kárörvendőn…Ha akarom, ha nem, mindezt látom.A légbe tekintek könnyezve a jövendőn,mikor kezem megfogja egy emlék,egy könyv. Megsimítom, s kiröppennek belőlehősök, kislányok, kis- és nagy medvék,színes kedvüket a peronszürkébe szőve.Lassan tágul a tér körülöttem,gyötrődő gondolataim felkapaszkodnak,sóhajt próbálok megkönnyebbültenkifújni, s számból egy síp szól, űzője gondnak.Még mindig állok, s nézem csak őket:egy áttetsző szerelvényre feltolonganak,visszanéz egy lány, éppencsak nő lett,háláról szólhatnak a zsivajnyelte szavak.Még pár homályos tekintet villan,vagy csak én nem látom már mindegyiket tisztán,csodálom azt is, hogy eddig bírtam.Álomra vágyom és hogy engem is elvisz tánvalami innen. Már magam vagyok,szuszogásomra a vonat sóhaja felel.Felemelem a tárcsát, jelt adok.A vonat elrobog, s én fáradtan alszom el. Kép: 
Szoó VirágTakarítós friss(A Házimunkadalok című ciklusból) Ej, de régennem takarítottsenkisem ebben a lakásban!Száll az aprószemcsehad ide-oda,prüszköl a porcica javában.Lassan eltűntmind, ami rend volt,bárhova nézel is utána,rejti arcátholmi, a fele ruha,mintha kilátni is utálna.Fogd a rongyot,mert lerakódott,s vastag a szürke a szobákon!Kell a porzsák,mind odagyűljön,majd a kukánál kirázom.Zúg a porgép,nyolcfele menekül apóknak a lába, de hiába,én kegyetlenszívom a hálót,még mielőtt ő kimászna.Jöjjön a vödröm!Végre, ha lemerül anyél s vele rongycsík csokornyi,lágy simitássalhúzom a padlón,s hallhat akárki ma dalolni:’Jaj, de tiszták,jaj, de ragyognakmind a szobák!’ Majd vigyázok,hogy ne gyűjtsékössze a felületekújra a port, ami nagy átok.Ám elég csakegy nyomorult hét,s rágja a porcica a lábam:’Ej, de régennem takarítottsenkisem ebben a lakásban!’ Kép: Szoó Virág
Szoó VirágEgyszervolt kislány Egyszervolt kislánynak ébredés az álma,szeretné, ha minden fénybekötve állna.Adást vár a nincstől, mintha volna válasz,Érzi, hogy a kérdés önmagában támasz. Egyszervolt kislánynak három kívánságaEgy időben vágyik karja hívására.Bújnának a féltől egész menedékbe,öltöztetné éltük dalos madárkékbe. Egyszervolt kislánynak mosolyog a tánca,Átnyújtja a lángját, szél alá a tálca.Tekintetvarázsa fényt fakaszt az éjből,Tanulja, hogyan kell felmerülni mélyből. Egyszervolt kislánynak megszólal a csendje,Lélekbozótjának sajátos a rendje.Nem várhatja senki egy szemét, ha kéri,Szíve gabonáját vékaszámra méri. Kép: Szoó Virág