Szoó VirágHa elhiszemHa elhiszem nekik,hogy a szép Verona tárul itt elénk,ha rezzenésemhez a szellőtlenség is elégha összelapít a hangsúlytalan szavak súlya,ha emlékfonalaim felveszem újra,ha váratlanul ér a hetéra széttépő ölelése,ha nem lököm el magamtól darabokban mégse,ha szanaszét szilánkolok, mint tányér a falon,vagy nevetve önfeledek a halott aggodalomletivornyázott sírja felett,vagy ha ehelyettelhiszem, hogy fájnak az imák,ha fejemhez vágódik az összegyűrt világ,ha benne vagyok ebben a világgalacsinban,s ha bennem táncol a színek kórusa víganmagától értetődő intermezzóként,ha sötéten simogat a máshová szórt fény,ha a pár órányi hipnózis alattzuhanva csúszik le torkomon a falat,vagy hirtelen fuldokolva megakad,ha szétfeszül a rozsdás kalitkás lakat,ha az életek élesek, vagy pont homályosak,ha deszkáim recsegik határomat,ha múltam mögött függönyöm összecsapódik,de bizonytalanná válik a tól-ig,akkor belépőm szorongatva kilépek életre váltan,tudva, hogy valóban színházban jártam. Kép: http://www.budaorsiinfo.hu/blog/2017/03/27/szinhazi-vilagnap-isabelle-huppert-szineszno-uzenetet-olvassak-fel-az-iden/
Szoó VirágA mindenség tükreA vers a mindenség szavaktól rezgő tükre,először tisztán, simán dermed eléd,majd magába ránt, elmerülsz fodrozva-törvea képet, amit mutatott még elébb. Ha nem vállalod az ugrást, s kívüle maradsz,rideg, komor betűtekintetévelmeg nem igéz, hiszen veleszületett a dac,nem nyúl utánad, hogyha úgysem ér el. Tartását nem töri meg az érdektelenség,sosem koldul figyelmet, mozdulatlan,de mozdít mindent, eget-földet, rázza lelkétannak, ki önként társa a kalandban. Keresd e tükröket, naponta állj eléjük!Mindig mást mutatnak, hogy velük haladj!Nincs hazugságuk, a céljuk csupán a létük,s a mindenségben minden képben te vagy. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágTanévkezdő ritmusjátékJaj, a nyár, hogy menekül most,fut a napfény, s jön az ősz,ami szürkén s fene lustánkicsit itt majd elidőz.Megyek én is, visz a sóhajde kitör még a sirám:Nem elég, hogy az idő rossz,suli vár rám ezután!Lehetetlen, hogy a nyár mármeg is unta melegét,noha tegnap ideérvemegigérte nekem épp,hogy idő lesz pihenésre,napozás is belefér,hazug, álnok mosolyátólelaléltam, de mit ér,ha ma mást mond? Hihetetlenkifogást hoz, szava fáj:„Ami elmúlt, sose lesz már,hogy elengedj ma, muszáj!Ne siránkozz, ne kapaszkodjs az utódom ne utáld!Szineket hoz s hogy emelletttanulást is, sose bánd!Visz a ritmus, kel a reggel,pihenésnek jön az éj.Nevetés kell, kicsi játék,nomeg az, hogy sose félj!Ha nehéz most (ugye közhely?),jön a holnap. Komolyan!Üde percnek, kacagásnaka padokban helye van!” Kép: https://kepregenydb.hu/kepregenyek/szivarvany-kiskonyvtar-879/rohog-az-egesz-osztaly-8531/
Szoó VirágRégi motorVan, hogy az elme magába meredvekérdi a létét: „élek-e még?”Érteni vágyna, de nincs igazán, mit,s nem forog ott benn semmi kerék. Látja magát, mint kinn, kocsiszínbenottfeledett, bús régi motort:„Már csupa por fed, így pihenek, lásd,állva, mióta a gazda betolt. Ócska ülésre senki sem ül rá,s nem berreg fel a gép öröme.Nincs, ki berúgjon, nincs, ki vezessenvíg utakon már jó ideje. Kellene kéz, mely most letörölne,kis szerelés sem ártana tán,mindenem ép és rozsda se mar még,futnék újra az álmok után. Várna a távol szembeszelével,vad robogás s lobogás üteme,nincs, ami veszne, ha haszna lehetne,élne, ha kellene még ereje.” Csillan az elme, kacsint leporolva,még csikorogva kiván olajat,töltve a tartály, ritmus a benzin,indul, s végre ma dalra fakad. Kép: https://www.agroinform.hu/aprohirdetes_adatlap/egyeb/auto-motor/simson-schwalbe-elado/h_6765063
Szoó VirágAz isAz is szerelem,hogy szó nélkül elviselem,ha mellettem ülsz, dea telefonodba bújsz,s nem törődsz velem?Cikkek, posztok, üzenetekkacér világa kelleti magát,rabolja tekinteted tőlem,s én az itt maradó arcot fürkészem:a szemöldököd felhúzod,ahogy koncentrálsz,s a homlokodon mélyebbregyűrődnek az árkok,az ajkad harapdálod,s nekem az jut eszembe:miért nem az enyémet? Kép: Szoó Virág
Szoó VirágEllentétesdiHogy is van ez az ellentétesdi?Játszom csupán, hogy teljesen más vagyok?Megértem, hogy mit nem értek benned?S hatnak rád is a hatástalan napok?Vonzzuk egymást, vagy pólust váltottunk?Pattan még szikra súrlódásunk nyomán?A meghittség elég a vágy helyett?Rácsodálkozunk még egymásra: „No, lám!”?Tüzet a víz csillapít vagy megfojt?Te tényleg nyugodt vagy, s indulatos én?Kielégít, s kiegészít engema te álmod, noha nem az én mesém? Hogy van hát ez az ellentétesdi?Én elbújok, és te nem is keresel?Szóáradatomban kérdés lapul,s minderre csak a megszokott csend felel?Ha történik valami váratlan,reakciónk véletlen sem véletlen?Mindketten olyanok vagyunk, mint rég:én túlérzékeny, s te túl érzéketlen?Van a játékunkban megegyezés?Elfogadjuk, hogy van és lesz veszteség?Észrevesszük azt is, hogy a másikmég mindig bennünk látja meg kedvesét? Kép: Szoó Virág
Szoó VirágBrutális versHa nem bírom már kedves mosolyom,a szelíd énemet eltaposom.A verseimben brutális leszek,széjjelátkozok földet és eget.Nem érdekel, hogy másnak mi a jó,csak az, mi bennem kézzelfogható:a félelem, a düh, a fájdalom,az emberkörnyezeti ártalom.Nem érdekel, ki szeret, és ki nem,e rohadt világ fejét szétverem.Nem kötöm le indulatom kezét,nem csitítom trágár szavak hevét.Magamért többé jót nem állhatok,olyan leszek, mint vérmes állatok:támadok, ölök vigyázatlanul,s mint rossz diák, ki semmit nem tanul,és mást okol a vacak jegyekért,leköpöm, ki velem egyet nem ért.Vigyázzatok, ha brutális leszek,vagy könnyárasztásig öleljetek!Mert nem számít, ha bárkit meglepek,hisz verseimben gyenge lehetek. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágIgazánIgazán akartál világot váltani?Háborúk múltával békéset játszani?Igazán hitted, hogy nem lehet akarat,ami majd eszközként gyűlölettel arat? Igazán megtettél mindent, mit lehetett?Sohasem adtad el lencséért hitedet?Kimondtad, megvédted mindig az igazat?Építettél ésszel vitákból hidakat? Igazán belülről élted az álmokat,s vigyáztál, ne váljon senkiből áldozat?Igazán nem érted, akkor az hogy lehet,hogy mégis egymásnak esnek az emberek? Igazán feladod füledet befogva?Nincs ami sodrodból bármikor kihozna?Legyintesz? Öleled, ami még megmaradt?Nem látod azt, kinek nem jut egy fél falat? Igazán hiszed, hogy nincs, amit tehetnél?Megváltó vágyakból mindent eltemettél?Igazán nem állsz ki másokért s magadért?Elteszed teljes munkádért a fele bért? Igazán már csak a túlélésre játszol?Hiszed, hogy így is tisztességesnek látszol?Igazán értelek, s nem hányom szemedre,csak azt nem tudom még: lennék a helyedbe? Kép: Szoó Virág
Szoó VirágNéhaságokNéha nagyon mennék,hátrahagyva, amiért „keményen megdolgoztam”,mindent.Néha őrült lennék,dühöngő, vagy szabadon bohóckodó, az szintemindegy.Néha annyira vágyom a távolságot,mint a meg nem kapott üveggolyót akisgyermek.Néha rettenetesen unlak,menekülnék ismerős gesztusaid elől,s a hangod a világból iskikerget.Néha gyűlöllek, mert eltemetted bennem,ha már kiirtani nem tudtad, azenét.Néha mással álmodom,és már nem szégyellem magam emiattse rég.Néha elegem van a keserűségből,és csak felhőnéző felhőtlenségrevágyom.Néha legszívesebben hozzád vágnék valamit,törékeny dolgot, sebzőt,mert szemrehányásaid mögöttörök elégedetlenségedetlátom.Néha utállak, ahogy érzékenységemet,megértésre képtelen érzéketlenséggelkiköpöd egy megrághatatlanfalattal,és magamban (néha hangosan)üvöltve átkozlak a legocsmányabbszavakkal.Néha nem azt várom, hogy hazaérj,hanem, hogy elmenj, akárhová,végre.Néha mindent megkérdőjelezek,amikor visszagondolok a fényképszerűrégre.Néha elviselhetetlenül gyötör,hogy nem érdekel semmi, amitírok.Néha püfölöm a párnám tehetetlenségemben,mert elmenni nembírok.Néha elgondolkodom, hogya neked köszönhetőtegnap-, és holnapbiztonság,s a gyermekeink szemében együtttükröződő párosunkképe,az egyre ritkább ölelésedbe valómégmindigbeleremegésem,a félelmem a bizonytalantól és a magánytól,ahhoz, hogy maradjak,elég-e.Néha undorodom a józanságodtól ésa kiszámíthatóság borzalmajéggé edz.Néha úgy érzem, ennél közelebbmár nem lehetünk avégéhez.Néha ki akarom mondani,legalább magamnak, ami bánt,és nem tudom, nem is akarom ennélszebben.Néha azt remélem,hogy ezek a néhaságoknem kerülnek túlerőbeaz összetartozás örömpillanataivalés egyértelműségévelszemben. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágHa elhiszem Ha elhiszem nekik,hogy a szép Verona tárul itt elénk,ha rezzenésemhez a szellőtlenség is elégha összelapít a hangsúlytalan szavak súlya,ha emlékfonalaim felveszem újra,ha váratlanul ér a hetéra széttépő ölelése,ha nem lököm el magamtól darabokban mégse,ha szanaszét szilánkolok, mint tányér a falon,vagy nevetve önfeledek a halott aggodalomletivornyázott sírja felett,vagy ha ehelyettelhiszem, hogy fájnak az imák,ha fejemhez vágódik az összegyűrt világ,ha benne vagyok ebben a világgalacsinban,s ha bennem táncol a színek kórusa víganmagától értetődő intermezzóként,ha sötéten simogat a máshová szórt fény,ha a pár órányi hipnózis alattzuhanva csúszik le torkomon a falat,vagy hirtelen fuldokolva megakad,ha szétfeszül a rozsdás kalitkás lakat,ha az életek élesek, vagy pont homályosak,ha deszkáim recsegik határomat,ha múltam mögött függönyöm összecsapódik,de bizonytalanná válik a tól-ig,akkor belépőm szorongatva kilépek életre váltan,tudva, hogy valóban színházban jártam. Kép: http://www.budaorsiinfo.hu/blog/2017/03/27/szinhazi-vilagnap-isabelle-huppert-szineszno-uzenetet-olvassak-fel-az-iden/
Szoó VirágA mindenség tükre A vers a mindenség szavaktól rezgő tükre,először tisztán, simán dermed eléd,majd magába ránt, elmerülsz fodrozva-törvea képet, amit mutatott még elébb. Ha nem vállalod az ugrást, s kívüle maradsz,rideg, komor betűtekintetévelmeg nem igéz, hiszen veleszületett a dac,nem nyúl utánad, hogyha úgysem ér el. Tartását nem töri meg az érdektelenség,sosem koldul figyelmet, mozdulatlan,de mozdít mindent, eget-földet, rázza lelkétannak, ki önként társa a kalandban. Keresd e tükröket, naponta állj eléjük!Mindig mást mutatnak, hogy velük haladj!Nincs hazugságuk, a céljuk csupán a létük,s a mindenségben minden képben te vagy. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágTanévkezdő ritmusjáték Jaj, a nyár, hogy menekül most,fut a napfény, s jön az ősz,ami szürkén s fene lustánkicsit itt majd elidőz.Megyek én is, visz a sóhajde kitör még a sirám:Nem elég, hogy az idő rossz,suli vár rám ezután!Lehetetlen, hogy a nyár mármeg is unta melegét,noha tegnap ideérvemegigérte nekem épp,hogy idő lesz pihenésre,napozás is belefér,hazug, álnok mosolyátólelaléltam, de mit ér,ha ma mást mond? Hihetetlenkifogást hoz, szava fáj:„Ami elmúlt, sose lesz már,hogy elengedj ma, muszáj!Ne siránkozz, ne kapaszkodjs az utódom ne utáld!Szineket hoz s hogy emelletttanulást is, sose bánd!Visz a ritmus, kel a reggel,pihenésnek jön az éj.Nevetés kell, kicsi játék,nomeg az, hogy sose félj!Ha nehéz most (ugye közhely?),jön a holnap. Komolyan!Üde percnek, kacagásnaka padokban helye van!” Kép: 
Szoó VirágRégi motor Van, hogy az elme magába meredvekérdi a létét: „élek-e még?”Érteni vágyna, de nincs igazán, mit,s nem forog ott benn semmi kerék. Látja magát, mint kinn, kocsiszínbenottfeledett, bús régi motort:„Már csupa por fed, így pihenek, lásd,állva, mióta a gazda betolt. Ócska ülésre senki sem ül rá,s nem berreg fel a gép öröme.Nincs, ki berúgjon, nincs, ki vezessenvíg utakon már jó ideje. Kellene kéz, mely most letörölne,kis szerelés sem ártana tán,mindenem ép és rozsda se mar még,futnék újra az álmok után. Várna a távol szembeszelével,vad robogás s lobogás üteme,nincs, ami veszne, ha haszna lehetne,élne, ha kellene még ereje.” Csillan az elme, kacsint leporolva,még csikorogva kiván olajat,töltve a tartály, ritmus a benzin,indul, s végre ma dalra fakad. Kép: 
Szoó VirágAz is Az is szerelem,hogy szó nélkül elviselem,ha mellettem ülsz, dea telefonodba bújsz,s nem törődsz velem?Cikkek, posztok, üzenetekkacér világa kelleti magát,rabolja tekinteted tőlem,s én az itt maradó arcot fürkészem:a szemöldököd felhúzod,ahogy koncentrálsz,s a homlokodon mélyebbregyűrődnek az árkok,az ajkad harapdálod,s nekem az jut eszembe:miért nem az enyémet? Kép: Szoó Virág
Szoó VirágPortré Nem szabad túl erősre húznia legörbülő ajkakat,hogy radírozható maradjona fájdalomnyi hangulat. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágEllentétesdi Hogy is van ez az ellentétesdi?Játszom csupán, hogy teljesen más vagyok?Megértem, hogy mit nem értek benned?S hatnak rád is a hatástalan napok?Vonzzuk egymást, vagy pólust váltottunk?Pattan még szikra súrlódásunk nyomán?A meghittség elég a vágy helyett?Rácsodálkozunk még egymásra: „No, lám!”?Tüzet a víz csillapít vagy megfojt?Te tényleg nyugodt vagy, s indulatos én?Kielégít, s kiegészít engema te álmod, noha nem az én mesém? Hogy van hát ez az ellentétesdi?Én elbújok, és te nem is keresel?Szóáradatomban kérdés lapul,s minderre csak a megszokott csend felel?Ha történik valami váratlan,reakciónk véletlen sem véletlen?Mindketten olyanok vagyunk, mint rég:én túlérzékeny, s te túl érzéketlen?Van a játékunkban megegyezés?Elfogadjuk, hogy van és lesz veszteség?Észrevesszük azt is, hogy a másikmég mindig bennünk látja meg kedvesét? Kép: Szoó Virág
Szoó VirágBrutális vers Ha nem bírom már kedves mosolyom,a szelíd énemet eltaposom.A verseimben brutális leszek,széjjelátkozok földet és eget.Nem érdekel, hogy másnak mi a jó,csak az, mi bennem kézzelfogható:a félelem, a düh, a fájdalom,az emberkörnyezeti ártalom.Nem érdekel, ki szeret, és ki nem,e rohadt világ fejét szétverem.Nem kötöm le indulatom kezét,nem csitítom trágár szavak hevét.Magamért többé jót nem állhatok,olyan leszek, mint vérmes állatok:támadok, ölök vigyázatlanul,s mint rossz diák, ki semmit nem tanul,és mást okol a vacak jegyekért,leköpöm, ki velem egyet nem ért.Vigyázzatok, ha brutális leszek,vagy könnyárasztásig öleljetek!Mert nem számít, ha bárkit meglepek,hisz verseimben gyenge lehetek. Kép: Szoó Virág
Szoó VirágNéhaságok Néha nagyon mennék,hátrahagyva, amiért „keményen megdolgoztam”,mindent.Néha őrült lennék,dühöngő, vagy szabadon bohóckodó, az szintemindegy.Néha annyira vágyom a távolságot,mint a meg nem kapott üveggolyót akisgyermek.Néha rettenetesen unlak,menekülnék ismerős gesztusaid elől,s a hangod a világból iskikerget.Néha gyűlöllek, mert eltemetted bennem,ha már kiirtani nem tudtad, azenét.Néha mással álmodom,és már nem szégyellem magam emiattse rég.Néha elegem van a keserűségből,és csak felhőnéző felhőtlenségrevágyom.Néha legszívesebben hozzád vágnék valamit,törékeny dolgot, sebzőt,mert szemrehányásaid mögöttörök elégedetlenségedetlátom.Néha utállak, ahogy érzékenységemet,megértésre képtelen érzéketlenséggelkiköpöd egy megrághatatlanfalattal,és magamban (néha hangosan)üvöltve átkozlak a legocsmányabbszavakkal.Néha nem azt várom, hogy hazaérj,hanem, hogy elmenj, akárhová,végre.Néha mindent megkérdőjelezek,amikor visszagondolok a fényképszerűrégre.Néha elviselhetetlenül gyötör,hogy nem érdekel semmi, amitírok.Néha püfölöm a párnám tehetetlenségemben,mert elmenni nembírok.Néha elgondolkodom, hogya neked köszönhetőtegnap-, és holnapbiztonság,s a gyermekeink szemében együtttükröződő párosunkképe,az egyre ritkább ölelésedbe valómégmindigbeleremegésem,a félelmem a bizonytalantól és a magánytól,ahhoz, hogy maradjak,elég-e.Néha undorodom a józanságodtól ésa kiszámíthatóság borzalmajéggé edz.Néha úgy érzem, ennél közelebbmár nem lehetünk avégéhez.Néha ki akarom mondani,legalább magamnak, ami bánt,és nem tudom, nem is akarom ennélszebben.Néha azt remélem,hogy ezek a néhaságoknem kerülnek túlerőbeaz összetartozás örömpillanataivalés egyértelműségévelszemben. Kép: Szoó Virág